Nincs objektív ítélet. Ha az ember bármiről véleményt mond, abban benne van a teljes lénye: az előítéletei, az új ismeretek, annak a figyelembevétele, amit az ügyben ténynek hisz. Benne van a világnézete, az egyénisége, a tapasztalatai, tapasztalatlansága. Minden benne van. Következésképpen egy sereg tényezőtől függ a véleménye.

Bármi is befolyásolja azonban, pusztán csak vélemény, hiszen mindannyian másképp gondolkodunk, másképp fogalmazunk. Vagyis minden meglátás – szükségszerűen – szubjektív, a tárgyilagos és az elvakult is. Objektív véleményről, tájékoztatásról rendszerint azok beszélnek, akik el akarják rejteni a valódi nézetüket. Esetleg nincs nekik. Lényegtelen. A lényeg az, hogy objektív ítéletalkotás tehát nem létezik.

Ami mozdulatlan, az lehet csak objektív. Ami mozgásban van, mert kölcsönhatásokból épül fel, viszonylagos, egyéni. A teremtő erő, mely láthatatlan, de öröktől jelen van, volt és lesz, túl a tér-idő dimenzión, objektív. A teremtés gyümölcsei, a természeti és társadalmi környezet, valamint az emberen belül létező, szándékokból, akaratból, érzésekből összesodródó szellemi portéka szükségszerűen egyedi, szubjektív. Akik a tökéletességet, a mozdulatlanságot és a kifürkészhetetlent összekeverik a maguk halandó vágyaival, bűnt követnek el. Erről szól Bábel tornyának allegóriája, a bűnbeesés története. Az ember kisöpri életét, hogy csak maga maradhasson, Istennek képzeli magát, és azt mondja, létezik objektív igazság, amelyet ő átlát, igazgat, képvisel.

Aki az objektív igazság birtokbavételét hirdeti, nem kevesebbet állít, mint hogy hatalma van a teremtés felett.

Az úgynevezett független újságírók egyetlen mankója nem véletlenül a szakmai szabályrendszer (hogy a BBC „etikai kódexe” a nyugati újságírás erkölcsi színvonalát elnézve nagyjából a „demokratikus szocializmussal” rokonítható, azt most hagyjuk). Azért ez a menedékük, azért hivatkoznak állandóan erre kényszeresen, mert különben be kellene vallaniuk, hogy semmilyen értéket nem képviselnek, semmiben nem hisznek, sehova (néphez, lakóhelyi közösséghez, valláshoz) nem tartoznak. Azért kell állan­dóan az objektivitásról, a függetlenségről, az el nem kötelezettségről fecserészniük, mert nihilisták. Mert a hozzájuk hasonlók által felállított, valójában soha nem tisztázott és meglehetősen kétes értékű szakmaiságon kívül semmilyen más kapaszkodójuk nincs a való élethez.

Értékek nélkül nem lehet élni.

Az nem értékválasztás, hogy hiszek egy mesterség szakmai előírásaiban. Legfeljebb önigazolásnak kiváló, hogy hozzátartozom a nyájhoz, itt vagyok, kiírhatom a homlokomra, hogy én vagyok AZ újságíró. Az viszont már értékválasztás, ha például az ember hisz a magyarság küldetésében. Ha a legjobbat akarja ennek a népnek, ha nemcsak állandóan kárál, kritizál, hanem pozitív, bátorító cikkeket is ír. Vagy adott esetben a napi bandaérdeknél távolabbi nézőpontot választ magának. Vagy udvariasan meghátrál – emberségből. Például nem akar kórházban ápolt covidos betegek nyomorúságából szakmai dobbantót ácsolni magának.

Az is értékválasztás, ha azt mondom, nem fontos, hogy újságíróként dolgozom, viszont világos jövőképem van, és nem engedem, hogy senkiházi, testi-lelki korcsok megrontsák a legfiatalabb nemzedéket. Akkor az ember apaként, családfőként, magyar emberként gondolkodik és cselekszik, és ez sokkal fontosabb, mint egymásnak felmondani a szakmai kis­kátét.

Persze, miközben ezt leírom, pergetem magamban a túloldali arcokat: kétharmaduk – szó szerint – rögeszmésen szerelmes önmagába, betegesen narcisztikus, szóval nem valószínű, hogy bármilyen közösségben megállná a helyét. Nem is akar sehova tartozni, nem vállal felelősséget másokért, nem köteleződik el – de nem azért, mert kemény legény, hanem azért, mert önző alak.

A fentiekből következik, hogy az úgynevezett független újságírók szellemi farkasvaksága nem átmeneti. Ők életük végéig szilárdan hisznek abban, hogy ők AZ újságírók, aki pedig nagyobb darabokból, önállóan és bátrabban rakja össze a világot, az nem az. Ezen csak nevetni tudok. A mi szakmánkban (is) hemzsegnek a szellemileg félbemaradt emberek, olyanok, akik egyetemista koruk óta alig olvasnak, nem érte őket friss szellemi inger. Az ingereinkért pedig mi magunk felelünk. A baloldalon valóságos örökségvédelmi kérdés, hogy annak a szűk körnek a gusztustalan, beteg, alantas termékeit fogyasszák, amely körnek ők szeretettel és önként szolgálnak.

Igen, tisztelt kollégák. Ti szolgáltok. Mi is, igaz. Csakhogy a ti gazdáitok az országon kívül vannak, a mi – legalábbis az én – vezérlő csillagom pedig önmagamon belül létezik. Több neve is van. Úgy hívják: lelkiismeret. És hűségnek is. Meg szabadságnak. Ez pedig a való életbe, a hús-vér emberekhez vezérel engem. Onnan, a valóságból merítem írásaimat, onnan merítem tapasztalataimat. Valamint a valóságon keresztül kapcsolódom a magyar nyelvhez, a magyar jelképrendszerhez, a magyar jelleghez.

Ha szabad kérni, ne tartsátok magatokat különlegesnek. Nem vagytok azok. Arra persze veszitek a bátorságot, hogy csicskának, szolgának nevezzetek olyanokat, akik egész életükben következetesen magyarok és nemzetiek voltak. Akik tartoznak valahova, akik kötődnek. Akik nem térdelnek valóságosan és képletesen sem.

Hogy olyankor mi a teendő, ha a szakmában mások is léteznek rajtunk kívül, nem tudom. Fájdalom, erre nincs eljárási protokoll a szakirodalomban. Talán csak az esztelen gyűlölet marad azon az oldalon. Annak meg tudjuk, mi a vége: az átok visszahull arra, aki a levegőbe köpte indulatait.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>