Esterházy szinte az egyetlen olyan kortárs szerző, akit elefántcsonttornyos literátor és népfi egyaránt begyűjt, nem feltétlenül olvasásra, hanem mert illik.

Az erősen lányos színű (mi is ez, jajpink?, kárminrózsaszín?) „Esti” szöveggyűjteménytől én a magam részéről sokat követeltem. Egyrészt mert az előző kötet, a Semmi művészet szerintem lapos volt, lanyha, önismétlős. Másrészt mert a magyar irodalomtörténet egy (nem csak számomra) szent szövegéhez nyúlt vissza, azt transzformálta, az volt a hozott anyaga, és bántott volna, ha az Esti Kornéllal rosszul sáfárkodik.

Megkönnyebbülve mondhatom: a csalódás elmaradt. Az Esti nem más, mint életrajz és elmélkedés az életről, még inkább a halálról Esterházy-módra, kísérletezően, sok irodalmi hagyományt és személyes tapasztalatot megmozgatva, a szokásos azonnali reflektálással a szavakra, mondatokra, elbeszélőre. Az Esti Kornél-hagyományt egyetlen értelemben aknázza ki, a „lehetséges én”, a „lehetséges élet”, az alteregó bevetésének apropójaként. Esti Kornél az, aki lehetnék, aki voltam, aki lehettem volna – minden „én” egy Esti Kornél, és minden szövegdarab egy-egy élet- vagy halálrajz, ezért is ez a hosszabb-rövidebb szövegrészek zárómondata: „Ez az XY volt Esti élete”, XY valami konkrétra vonatkozik az adott történetdarabkából.

Felépítésében az Esti leginkább a Harmoniára hasonlít: egyaránt szerepelnek benne néhány mondatos, sokszor talányos mininovellák, és több oldalra rúgó, formailag-olvasatilag „kezelhetőbb” (hagyományosabb) elbeszélések. Őszintén szólva én ez utóbbiakat kedveltem jobban, mert az életről való elmélkedésnek ezekben van helye, kifutása, megrendítésre, elgondolkodtatásra alkalmas ideje, tere. És megrendülésből akad is bőven. Az apróbb szövegek sokszor enigmatikusak (számomra), illetve egy-egy nyelvi-filozófiai felvetésre korlátozódnak. Én ez utóbbiak kapcsán éreztem, hogy múlóban ennek a tipikusan esterházys formának és nézetnek az aktualitása, már nem lep meg, nem friss, nem is mindig groteszk vagy abszurd, oké, „ez is hozzátartozik Esterházyhoz”, és a jelentés nem kompenzálja a formát, amivel bizony küzdeni kell.

Ami miatt semmiképp nem adhattam ötöst, az egy szubjektíve bosszantó mozzanat: többször találkozhatni a könyvben olyan, a megértéshez kétségkívül szükséges utalásokkal, amelyek miatt joggal érezhető, ez a szöveg főállású irodalmároknak, filozófusoknak és olvasóknak van szánva. A wittgensteinezést már megszoktam; de az, hogy egy hosszú, jelentős szövegrész épüljön Pierre Ménard-ra (akit a Don Quijote szerzőjeként a Borges-olvasók ismerhetnek), szinte provokatív elitizmus. (Véletlenül ismertem a Borges-novellát, de éppen ezért világos, hogy olvasása nélkül érthetetlen marad az egész vele kapcsolatos történet, az utalás ugyanis nem merül ki a névben.) Én meg vagyok annyira plebejus, hogy az ilyesmi piszkálja a csőrömet.

Mindemellett elmondható, hogy egy olvasásra mindenképp érdemes, játékra és mélységekre egyaránt képes szöveggyűjteményt kaptunk az Estivel. Ha valaki fordulatra számít az életműben, az csalódni fog; aki a maga bevált és kedvelt esterházyját szerette volna visszakapni, az nem.
 

A könyv megrendelhető a következő címen:

]]>http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139392561]]>
 
Esterházy Péter: Esti

konyvkolonia.hu, Sztojkovics Pikszi