Már csak azért is, mert vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk, ma nem az élet, hanem a halál „szentsége” arat. Az öldöklés, a késelés, a robbantgatás, vagyis az értelmetlen gyilkolás, a matériához való, görcsös ragaszkodás. Bizonyos és éppen a földrészünket elfoglalni, benépesíteni készülő muszlim hitű migránsok szerint a mártírok, a hit harcosai a haláluk után azonnal a mennyei kertekbe kerülnek. Az iszlámmal foglalkozó tudósaink szerint e gondolkodásból ered az iszlám terrorizmus, mert e cselekménynek köszönhetően isteni jutalomban részesülnek.

Van, létezik normális ember vagy politikus, aki ezen tények ismeretében úgy gondolja, hogy ezeket az embereket át lehet nevelni? Hogy meg lehet velük ismertetni a keresztény életszentséget? Hogy „le lehet szoktatni”, el lehet téríteni őket bármennyi pénzzel is hitüktől? Józan, s nem hátsó szándékkal élő, európai kultúrán felnőtt ember ilyet nem gondolhat. Ám hogy mégiscsak gondol, arra bizonyíték az a minapi sajtóhír, miszerint az unió sok pénzt szán – ám nem a járványhelyzet utáni, romló gazdasági helyzet javítására, hanem –, azon akadályok felszámolására, amelyek gátolják a bevándorlók európai társadalomba történő integrációját. S hozzáteszik, még a bevándorlók mentális egészségére is kiemelt figyelmet, no meg pénzt kell fordítani. Értik, ugye?

Nem a szellemi válságban és szellemi terrorban élő európaiak mentális egészsége a fontos, hanem a jövevényeké. S mert az ők muszlim lelkükhöz, hitükhöz hozzátartozik a harc, igencsak nehéz elképzelni, hogy megértenék a mi felfogásunk szerinti életszentség jelentését, s felhagynának saját hitük gyakorlásával. Ha pedig itthon nézünk körül, elmondhatjuk, hogy emlékszünk még Gyurcsány Ferenc kijelentéseire is, miszerint – szokásos úri modorában – közölte, ha hatalomra kerül, megtiltja a papoknak, hogy közéleti kérdésekben megszólaljanak. Mondott egyebet is, erre most nem térnék ki. Arra viszont igen, hogy ha önmagunkhoz őszinték akarunk lenni, akkor azt is tapasztalnunk kell, hogy mindabból, ami a felszínen látszik, keserűen állapíthatjuk meg, kikopóban van életünkből a szeretet, az alázatosság, a türelem, az igazsághoz való ragaszkodás, a jóindulat, s még sorolhatnánk az élet szentségéhez tartozó erényeket.

Ám mégiscsak azt mondom, furcsák vagyunk mi, emberek. Kevéssé gyakoroljuk a fentebb emlegetett erényeket, nem sokat törődünk a keresztény kultúra, filozófia megismerésével, a jóindulatot is gyakran mellőzzük az életünkből – és mégis!

Valahol, a lelkünk mélyén él egy szikra az életszentségből, s abból, hogy az élet nem ér véget a halállal. Csöppnyi bizonyíték erre a feltételezésre: meghalt Maradona, a futballzseni. Szinte az egész világ búcsúzik tőle. Pelé azt mondja: „Isten adjon erőt a családjának. Remélem, egy nap együtt rúgjuk a labdát az égben.” Gary Lineker: „Remélhetőleg vigaszt talál Istennél.” S szinte mindenki a világon: „Isten veled, Diego, nyugodj most már békében!”

S miközben az újságokban a búcsúszavakat olvasom, meghozza a postás a mindig magas színvonalú, Aracs című lapot, a délvidéki magyarság közéleti folyóiratát. S mindjárt az elején egy gyönyörű Rilke-verssel, Nemes Nagy Ágnes fordításában. A címe: Saját halálom… Csak egyetlen versszakát idézem, hátha meghozza a kedvet az egész vers elolvasásához. „Saját halálom még ismeretlen / életem-halálom együtt érlelem / létem rögzítve Tér-idő kerettel / tőlem függ a tartalom s az értelem.”

Kondor Katalin

(A szerző újságíró)

]]>www.magyarhirlap.hu]]>