Aztán minden körben lemarad, de a haver integet: majd figyeljetek a végén. De a célba is utolsónak ér be, s amikor kérdőre vonjuk, lelombozva legyint: hát ezt sajnos elkúrtuk!

Nem akarom elviccelni Gyurcsány esetét, hiszen az mindannyiunk pénztárcájára olyan tragikus következménnyel járt, hogy ezt még ő maga is kénytelen volt – igaz, utólag – elismerni: „Legsúlyosabb társadalmi-gazdasági tévedésünk az volt, hogy 2002 és 2006 között erénynek hittük az osztogatást, majd ezt követően ugyancsak erénynek állítottuk be a korábbira kényszerűen következő megszorítást. Ez nyilvánvaló ellentmondás. Bibó szavaival élve: első állításunk a hamis realizmus, második pedig a túlfeszített lényeglátás csapdája volt”.

Tetszettek figyelni? A mi Fletónk végre beismerte azt, amit a gaz jobboldali sajtó már régóta feszeget. Miszerint az ország gazdasági teljesítőképességét jóval felülmúló osztogatásba fogott a szocialista kormányzat a választások után, méghozzá nem véletlenül. Teljesen tudatosan visszatért ahhoz a Kádár-rendszerben megszokott recepthez, hogy a dolgozók életszínvonalát külföldi kölcsönökből fedezzük, előre elköltve a következő nemzedék által megtermelendő nemzeti javakat is, ha ez kell a hatalmon maradáshoz. „Belátom, hogy 2004 után, a hirtelen jött miniszterelnökséget követően nem volt sem erőm, sem bátorságom s talán még felkészültségem sem, hogy változtassak a 2002 után kialakult kurzuson. Elsősorban győzni akartam” – ismerte el a mi Fletónk.

Minden szónak nagy jelentősége van. Kezdjük „a hirtelen jött miniszterelnökséggel”, ami rögtön felveti a kérdést: miért is kellett a kedves elvtársaknak olyan gyorsan megszabadulniuk Medgyessy Pétertől? Utóbbi, galád módon, távozásakor korrupciós összefonódások átláthatatlan hálóit vélte felfedezni a hatalom berkeiben, amit akkor mindenki kikért magának. Fletóval az élükön. És most mit is mondott? „Nem vettük észre, hogy a mögöttünk álló kormánypártok vezetőinek és tagjainak egy részét a morális, kulturális, emberi romlásnak olyan világa érintette meg, hogy az önmagában is képes volt aláásni kormányzásunk hitelét.” Hűha! Csak nem tetszik mondani! Szóval Medgyessy mégsem a levegőbe beszélt?! Azt nem is merem feltételezni, hogy az volt a baj vele: költeni szeretett, de lenyúlni nem hagyott eleget. De térjünk vissza a hirtelen jött kormányzás nehézségeire. Ha sem ereje, sem bátorsága, sem felkészültsége nem volt ahhoz – amint ezt beismerte –, hogy változtasson elődje nyilvánvalóan öngyilkos, osztogató gazdaságpolitikáján, akkor miért is tetszett elvállalni? Ja, győzni akart. Természetesen egy jobb ország reményében. De miként tud egy jobb országot teremteni az, akinek ehhez sem ereje, sem bátorsága, sem felkészültsége? Szerintem sehogy, de azért ép ésszel még a legbalosabbak szemszögéből is újfent a nyilvánvaló ellentmondás esete forog fenn.

De nézzük tovább a vallomást: „erénynek hittük az osztogatást”. Fletonovics! Maga is tudja, hogy hinni a templomban kell. Talán azt akarta mondani: erénynek állították be az osztogatást! Merthogy maguk pontosan annyira hittek ennek erényességében, mint a ’80-as évek végén a marxizmus-leninizmusban, azt borítékolom. Hitték, nem hitték, a társadalmat tudatosan átverték. Méghozzá kétszer is: először akkor, amikor rátukmálták azt az osztogatást, amit nem is kért. Nem emlékszem rá ugyanis, hogy hosszas tüntetéseken követelték volna az újabb és újabb juttatásokat a Parlament előtt. Majd amikor már a népet megdumálták, hogy csak ezekkel a juttatásokkal jöhet el a világok legigazságosabbika, akkor benyújtották a számlát érte. A „kényszerűen következő megszorítás” persze megint cseles megfogalmazás, ami alatt a mi Fletónk a törvényszerűen következő megszorításokat értette. Amit viszont ismét erénynek állítottak be. Vagyis nemcsak levetkőztettek bennünket lyukas gatyára, de még büszkének is kellett volna lennünk arra, hogy kilóg belőle az alfelünk. Ezt próbálták eladni nekünk a ’80-as évek vége felé is, de az a rendszer éppúgy megbukott ezen, mint Fletó, csak valamivel kisebb tartozást hagyott maga után. Egy évtizede az országnak megint rámegy majd a szocialista adósságok kifizetésére.

„Hosszú évek girbe-gurba gazdasági útjai után erőt kell venni magunkon, és legyőzve a fiskális alkoholizmus rövid távú mámorát, a szörnyű másnaposság után észhez térve, a fiskális józanság útját kellene választani” – tanácsolja a mi Fletónk. Úgy tesz, mintha nem ő rúgott volna be úgy, hogy a költségeket az országnak azon többségére hagyta, akik elől már húsz éve mindent elisznak.

Kedves Fletonovics! Az önök tragédiája az, hogy ennek a józan többségnek az önök fiskális alkoholizmusából lett elege, de végleg – és bizony pénze sem maradt tivornyáik finanszírozására.