A múlt hét végén Orbán részt vett Brüsszelben „élete egyik leghosszabb ebédjén”, amelyen a német–francia paktum – hányadik, Istenem? – létrehozta az övével ellentétes euró- övezeti összetartás programját, amely lényegében a legfejlettebb európai országok eddigi előnyeinek megtartására irányul, természetesen Németország mély zsebbe nyúlása mellett, ahogy az lenni szokott. Ez nem jó program, különösen most, amikor új, talán az eddiginél is elsöprőbb válság viharfelhői tornyosulnak.
Ebben a helyzetben hangzott el a beszéd, az egyébként mindig nyílt, férfias, szembenéző beszédek közül is kiemelkedően férfias és tragikus hangvételű felszólítás: most veselkedjünk neki, mert több lehetőségünk nincs. Ha nem vállaljuk a harcot, a munkát és az összeszorított szájjal való küzdést, sokszor a saját tunyaságunk és megszokottságaink ellenében is, akkor elborít bennünket az adósságteher, elvész függetlenségünk, ismét megszállnak bennünket.
Orbán Viktor felmutatta a véres kardot, de most majd megint azt fogják mondani, hogy beszéde nem volt elég konkrét. 2011-et az alkotmányozás évének nyilvánította. Robbanékony határozottsággal vetette el a mostani alkotmányt, mint nem magyar szellemű terméket, és l956 szellemének beteljesítésében és a magyar érdek pontos megfogalmazásának jegyében látja az új alkotmányt. Szavait egy késői magyar út zászlóbontásaként lehet és kell értékelni. Semmilyen származás nem jelenthet előnyt és felmentést senkinek. Lesznek, akik ezt meg sem merik érteni.
Aki hadat üzen, annak mozgósítania is kell. Orbán munkára mozgósított. Nyilván a közeljövőben fogja megmondani, kinek hová kell bevonulnia. Kinek ásóval, lapáttal, kinek óravázlattal, vagy laptoppal, kinek szentmisével és imával, kinek pedig – bizony!, bizony! – fegyverrel. De olyanok is lesznek, akiknek fogkefével a Csillag börtönbe.
Csurka István
