Az ellenségeink ereje saját gyengeségünkben keresendő. Akkor vagyunk legyőzhetők, ha nem tudjuk kezelni szövetségi rendszerünket, ha közösségeinket inkább jellemzi széthúzás, mint az egy célért – a győzelemért – végzett közös erőfeszítés. Mindeközben a formális, taktikai sikerek rendszerint képesek elhomályosítani a stratégia megvalósításának koncepcióját. De a „majd lesz valahogy legközelebb is…” hozzáállásért a történelemben komoly árat kell fizetni. Permanens és felfokozott küzdelem zajlik, ha úgy tetszik, magasabb fokozatba kapcsolt a hibrid háború, amelyben nehéz megjósolni, hogy mikor jön el a lazítás ideje, amikor az ádáz ellenfelek is kicsit kifújják a fáradt gőzt.

Aggasztó élethelyzet ugyanakkor, hogy bizonyos frontokon – politika, média, titkosszolgálatok stb. – állandósult készültségben és folyamatos kampányban kell élni. Túlfeszült idegrendszer és fokozódó stresszhelyzet jellemző e területekre. Ilyenkor pedig törvényszerű a hibázás, valamint a kifáradás a szemben állók mindegyikénél. Pontosabban az marad előnyben, aki szisztematikusan, hosszú távon és egyértelmű szakmaisággal gondolja át saját teendőit.

Az ellenségem ereje az én gyengeségem azt is jelképezi, hogy a saját oldal egységének hiánya a legnagyobb erőtere az ellenfél sikerének. Jól látható e tétel minden meggondolatlan politikai döntés hátterében. Mint tudvalevő, a politika művészete részben abból fakad, hogy távlatokban gondolkodik.

Egy friss példánál maradva levezethető, hogyan hibázik az elbizakodott és saját erejét túlértékelő politikus. Sebastian Kurz volt – és persze ősztől ismét új – osztrák kancellár döntése, miszerint a számára egyre inkább vállalhatatlannak ítélt Szabadságpárttal megszakította a koalíciót, egyszerre előre látható és nem várt, meglepő eredménnyel zárult. Egyfelől néhány hónapra osztrák belpolitikai káoszt vetít előre, illetve mind saját, mind pedig Ausztria európai pozícióját gyengíti.

Történt ugyanis, hogy Sebastian Kurzot ugyanazok fedezték fel és menedzselték ügyesen a kancellári székig, akik bizonyos fokig paradigmát váltva – Emmanuel Macrontól eltérően – egy populistább összeurópai pártpolitikusban gondolkodtak. Feltételezték, hogy ha Kurz új retorikával rukkol elő például a migrációs kihívással összefüggésben – amely az illegális bevándorlás korlátozását célozta, és ezzel lényegesen eltért a korábbi osztrák gyakorlattól –, elfogadottabb lesz az osztrák választók körében, és komoly szerepre számíthat az Európai Unió vezetői között is. Ráadásul fiatal, nincs kritizálható múltja, amelybe bele lehetne kötni, és vitalitása, személyisége a felnövekvő generáció számára is befogadhatóbb. Mindeközben persze szoros ellenőrzés alatt tartották és irányították, mert mindaz, amit mondott és tett, csak elterelés volt, a közvélemény megtévesztése.

Csakhogy miként az életben oly gyakran, az ő esetében is igazolódott, hogy a politikai tehetség élettapasztalat nélkül bármikor vezethet hibás döntéshez, ami nem kívánt következményekkel jár. A kialakult osztrák belpolitikai válság lehetőséget adott arra, ami az exkancellár mögöttes erőinek célja is, hogy a Szabadságpárt kizárásával ismét legyen esély a volt nagykoalíció létrejöttére, vagyis a néppárt és a szocialisták együttműködésére, közös kormányzásukra, ami nyilvánvalóan az őszi rendkívüli parlamenti választást követően meg is történik. A Strache-botrány kirobbantásának operatív célja kétirányú volt. Megpróbálták lejáratni az osztrák közvélemény szemében a Szabadságpártot és az általuk képviselt irányvonalat, úgymint „Európa az európaiaké, a migrációt meg kell állítani, a nemzetek Európája a követendő irány” stb. De a meggondolatlanul felmondott koalíciós megállapodás következménye történetesen nem zárult le a kormányválság kirobbantásával.

A tapasztalatlan Kurz nem érzékelte a másodszándékot, amikor engedte magát rábeszélni, hogy egy héttel az uniós választás előtt zárja ki a Szabadságpártot a kormányból, mert ezzel saját uniós szintű ambícióit is lehetetlen helyzetbe lavírozta. Hiszen az elmúlt hónapokban látható volt, hogy Sebastian Kurz saját magát szeretné Angela Merkel utódjául látni, már ami az erős ember szerepét jelenti az Európai Unión belül. Természetesen erre mások, például Macron francia elnök is pályáztak, és a mai napig ambicionálják a pozíciót.

A dolog érdekessége, hogy Macront és Kurzot ugyanazok a háttérhatalmasságok támogatják, csak más és más paravánt helyezve eléjük. A döntő pillanatban pedig kiderült, hogy ez a bizonyos erőtér a macroni utat választotta, és ezért hozták lehetetlen helyzetbe a fiatal osztrák politikust. Ezzel kívánták hangsúlyozni igazi szándékukat, vagyis erőteljesen jelezték, hogy a populistább irányt csak az uniós választások lezárulásáig engedélyezték. Fel kell tehát készülni arra, hogy Ausztria nem lesz partnere azon európai országoknak, amelyek a nemzetállamok uniójában érdekeltek.

A történtek nem csak Ausztria számára kell hogy tanulságul szolgáljanak. Ellenkezőleg, mindenkinek el kell gondolkozni azon, szabad-e a belső erőterének egységét feláldozni egyéni politikai ambíciói érdekében. A túlértékelt lehetőség sohasem vezet el a célig, viszont óriási károkkal jár egy korrekt és a többség érdekeit képviselő eszme elérésének egyébként sem könnyű útján. Mindebből az következik, hogy a folyamatos kampány és stressz erőltetése helyett időnként a higgadt számvetés, valamint a belső sorok és viszonyok rendezése fontosabb, mint a látványos, bár bizonytalan kimenettel rendelkező akcióterv. Mert a megfontoltság vezethet ahhoz, hogy az ellenségem gyengesége az én erőm legyen.

Földi László

A szerző titkosszolgálati szakértő

]]>www.magyarnemzet.hu]]>