Ma ezt jobban, holnap azt, ahogy az élet sodrása adja. Akit kicsuktunk tegnap, ma még kárpótolhatjuk. Akit ma észre se vettünk, holnap nyájasan meglapítgathatjuk a hátát, „helló…” Megbocsátható a szórakozottságunk, a mulasztásaink pótolhatók.

Elnézzük, ha hanyagolnak, megértjük, „nem volt rá idő”. Az egymásnak juttatott morzsákért is hálásak vagyunk, hiszen muszáj rohanni (remélhetően nem mókuskerékben), fölgyorsult minden, pereg a nyelvünk, a szótagok egymásba akadnak, meresztgetjük a szemünket, széles mozdulattal nyomatékosítjuk: „ Figyelj hát, ember! Sietek.” Ajándékot se várunk, már egy kókadt hóvirág is jólesik… A kötelező látogatásokat beosztjuk: heti félóra a szülőkre, ugyanannyi a nagyira, csak havonta. Jóéjtpuszi a gyereknek, gyorsan lezavart „házastársi ölelés”. SMS-üzenet az exnek, aktuális ügyekben. A kollégák névnapját, a „főnökét” észben tartjuk, ellenfeleinket csak megindokolva szidalmazzuk, tárgyilagossá szelídítjük a gyűlöletet. Tudunk ám mi szeretni!

Ez a jobbik eset, ha van családunk. Ha nincs, elhisszük a havernak, hogy barát. A televíziót előléptetjük partnerré. Nem érünk rá tűnődni. Bepalackozzuk, dugóval lezárjuk a szomorúságot. Munka van, feladat feladat hátán. A hajsza hatásos kábítószer. Minden napra előírt túlélőprogram mozgat. Már az udvariasság is szeretetnek minősül, a szimpla, pletykaéhes kíváncsiság őszinte érdeklődésnek látszik. Ki lehet bírni a hétköznapokat a felületes szeretettel.

De aztán – nincs pardon – jön az ünnep. S minden ünnepek közt a legbőkezűbb és egyben legsóvárabb: a Szent Karácsony. Az Este. Amikor hosszú vajúdás után felsír a Gyermek: jövendő sorsát siratja; majd elnyugszik, és a lehető legnagyobb szeretetet, áldozatból szeretni, a világnak felkínálja. Az eddig így-úgy féken tartott szeretetvágy elönti a fázó lelket, jeget olvaszt, és egyszerre a csorbítatlan teljességre áhítozik; a hiányt önzéssel akarja betölteni. Kerítést húz a fény köré: legyen együtt a család. Csak a család. Az egész család. Fölrémlik a múlt idők emléke.

Ma ezt jobban, holnap azt, ahogy az élet sodrása adja. Akit kicsuktunk tegnap, ma még kárpótolhatjuk. Akit ma észre se vettünk, holnap nyájasan meglapítgathatjuk a hátát, „helló…” Megbocsátható a szórakozottságunk, a mulasztásaink pótolhatók.

Elnézzük, ha hanyagolnak, megértjük, „nem volt rá idő”. Az egymásnak juttatott morzsákért is hálásak vagyunk, hiszen muszáj rohanni (remélhetően nem mókuskerékben), fölgyorsult minden, pereg a nyelvünk, a szótagok egymásba akadnak, meresztgetjük a szemünket, széles mozdulattal nyomatékosítjuk: „ Figyelj hát, ember! Sietek.” Ajándékot se várunk, már egy kókadt hóvirág is jólesik… A kötelező látogatásokat beosztjuk: heti félóra a szülőkre, ugyanannyi a nagyira, csak havonta. Jóéjtpuszi a gyereknek, gyorsan lezavart „házastársi ölelés”. SMS-üzenet az exnek, aktuális ügyekben. A kollégák névnapját, a „főnökét” észben tartjuk, ellenfeleinket csak megindokolva szidalmazzuk, tárgyilagossá szelídítjük a gyűlöletet. Tudunk ám mi szeretni!

Ez a jobbik eset, ha van családunk. Ha nincs, elhisszük a havernak, hogy barát. A televíziót előléptetjük partnerré. Nem érünk rá tűnődni. Bepalackozzuk, dugóval lezárjuk a szomorúságot. Munka van, feladat feladat hátán. A hajsza hatásos kábítószer. Minden napra előírt túlélőprogram mozgat. Már az udvariasság is szeretetnek minősül, a szimpla, pletykaéhes kíváncsiság őszinte érdeklődésnek látszik. Ki lehet bírni a hétköznapokat a felületes szeretettel.

De aztán – nincs pardon – jön az ünnep. S minden ünnepek közt a legbőkezűbb és egyben legsóvárabb: a Szent Karácsony. Az Este. Amikor hosszú vajúdás után felsír a Gyermek: jövendő sorsát siratja; majd elnyugszik, és a lehető legnagyobb szeretetet, áldozatból szeretni, a világnak felkínálja. Az eddig így-úgy féken tartott szeretetvágy elönti a fázó lelket, jeget olvaszt, és egyszerre a csorbítatlan teljességre áhítozik; a hiányt önzéssel akarja betölteni. Kerítést húz a fény köré: legyen együtt a család. Csak a család. Az egész család. Fölrémlik a múlt idők emléke.

Jókai Anna - ]]>www.magyaridok.hu]]>