{...} de a rendőrök mindig elkapják és visszaviszik őket, a földön, a sárban ülnek a hidegben – egyszóval, nehéz, embertelen körülmények között telnek az órák, a napok.

És egyre fogy a türelem, mindkét oldalon – szól a híradás. Mármint a migránsok – a kötelező európai szóhasználat szerint: menekültek – és a rendfenntartók oldalán.

A riport a következő bekezdéssel ér véget: „Közben besötétedik, a levegő hőmérséklete percek alatt több fokot zuhan, azoknak pedig, akik órák óta a földön ülve várakoznak, egyre fogy a türelme. Néhány fiatal férfi a katonák és a rendőrök sorfalán keresztül megpróbál előre törni, de azonnal rájuk veti magát hat-hét rendőr. A hangosbemondó folyamatosan int türelemre mindenkit, hogy nemsokára érkeznek a buszok. De nem olyan ütemben, ahogy a menekültek szeretnék. Egy-egy buszra fél-háromnegyed órát is várni kell.

A rendőrök is türelmetlenek. Az egyikük, aki néhány órával korábban még segített a kisgyerekes anyáknak összeterelni a gyerekeiket, most egy fiatal férfinak ad egy hatalmas nyaklevest, amiért az három emberrel előrébb ült le, a barátai mellé. Magyarázat nincs, csak ordítozás. A társaság csendben is marad.”

Igazán plasztikus. Szinte érzi az ember a pofont.

Csak egyet nem értek, és ezen töprengek hosszú percek óta, mióta befejeztem az olvasást: Honnan ez a csodálatra és irigylésre méltó empátia? Hogy tud még a pofon is nyaklevessé szelídülni? Illetve, talán ez így nem pontos. Igazi mondandómat a kérdés negatívja fejezi ki igazán: Hová lesz ez a csodálatra és irigylésre méltó empátia, amikor Magyarországról van szó? Hogyan dalmahodik akkor egy hangos szó is azonnal nácizmussá?

Igen. Így pontos. És akkor most, ha megengedik, megírom, hogy miképpen szólna ez a tudósítás a röszkei határszélről, ha ott egy magyar rendőr felpofozott volna egy migránst.

A riport címe ez lenne:

„CSENDŐRPOFON AZ ÉJSZAKÁBAN”

A vége pedig ez lenne:

„A holtfáradt, életüket, szenvedésüket és bizodalmukat egészen a magyar határig hurcoló szerencsétlenek, a megalázottak és megnyomorítottak lerogynak a magyar határnál. A fagyba, a sárba. És nincs segítség. Nincs élelem, nincs meleg, de ami a legszörnyűbb: nincs emberi szó…

És akkor megtörténik az iszonyat: az egyik rendőr hatalmas pofont ad egy fiatal menekült fiúnak. A »bűne« csak annyi, hogy odament a barátaihoz.

Nincs tovább.

A fiú lerogy, és zokogni kezd. Nem, nem az ütés erejétől, hanem a szégyentől, a megaláztatástól.

Pedig ő nem is tudja, amit mi tudunk. Amit mi megtanultunk, egy életre, itt, Magyarországon: Egy csendőrpofon csattant el most. Az üvöltő csendőrpertut követte. Mint mindig. Röszkére visszatértek a harmincas évek. És az a pofon mindannyiunk arcán csattant. Beérett a gyűlölet vetése. Ég az arcunkon a csendőrpofon, amelyet nem is a rendőr osztott ki, hanem Orbán Viktor. Akinek kezét Vona Gábor fogta közben.

Szégyellem, hogy magyar vagyok.

És nem értem, Európa ezt miért és meddig tűri…”

Igen. Azt hiszem, így szólna az a beszámoló a Népszabadságban.

És továbbra sem értem az egészet. Csak abban nem vagyok biztos, akarom-e érteni. Akarom-e érteni, hogy miért van ez, és akarom-e, hogy ne így legyen. Illetve: akarhatom-e?

Szerintem nem.

Két világ ez, és tényleg nem átjárható. Mi sohasem fogjuk megérteni az ő gyűlöletüket, ők soha nem fogják megérteni a miénket.

Az a kérdés persze, megérthető-e a gyűlölet egyáltalán?

Vagy csak érezhető, és aki érzi, halálra ítélte önmagát. Akkor is, ha megéri az emberi kor végső határát – mert képtelen lesz kitörni egy ketrecből.

Nem akarom megérteni már, de homályosan érzem, hogy így élni sem akarok. Mert a környezetemre és a szeretteimre még nem hullott vissza semmi ebből, de bármikor visszahullhat.

Valami elhatározás érik bennem. Harag érleli, gyűlölet öntözi. És talán mégis szép gyümölcse lesz…

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!