Az István, a királyt a premier idején, 1983-ban még a határ menti szülővárosomban is kiplakátolták, s a kor tolvajnyelvén pontosan értettük, hogy a politikailag akkor még messze nem korrekt Szent Istvánt kerülték meg ilyen nyakatekert módon. Katarzisként éltük meg az egyetemen: izgatottan vitattuk aktuálpolitikai áthallásait – egy új (régi) világ tárult fel előttünk.

A rockopera időközben krisztusi korba ért, s a királydombi istenhozzád alkalmából figyelemre méltó interjút adott Bródy János, a rockopera egyik szerzője, akinek teljesítménye sem azelőtt, sem azóta nem érte el ezeket a magasságokat. „Koppány és István is mi vagyunk. Mind a kettő utódai a mai napig jelen vannak a történelemben. Szent István mai utódai európai Magyarországot szeretnének, Koppány mai utódai nem akarnak gyarmat lenni. Az ország érdeke az, hogy e két erő ne egymásnak feszüljön, hanem egymást segítve próbálja mind a két elképzelést megvalósítani.” A régi lelkes diákba pedig belefészkelt a kétely: akkor ő most István vagy Koppány?

A gyarmat nem akarásban egyetértek a békemenetesekkel (vagyis koppányista vagyok), viszont európai Magyarországot is szeretnék (azaz istvánista is vagyok). Igaz, ezt nem feltett kezű, vadliberális, komprádor-brüsszellita módra képzelem el: soha nem vállaltam volna például szereplést az SZDSZ választási kampányfilmjében, mint Bródy. Egyébként is fölöttébb paradoxnak találom a keresztény alapokat hangsúlyozókat lekoppányozni, a keresztény alapokat eliminálókat pedig leszentistvánozni.
Volna aztán itt a kompromisszumos út: egymásnak feszülés helyett összekapaszkodás.

„A darab végső üzenete az, hogy valószínűleg van megoldás. Én találtam ki a darabba Réka személyét, aki Koppány családjához tartozik ugyan, mégis elfogadja és szereti Istvánt, mert érzi, hogy valóban jó ügyet szolgál.” A korabeli népfrontos vörös farok egy másik évezredben akár valós értelmet is nyerhetne: a „rékaizmus” azonban akkor lehetne sikeres, ha a „hivatásos européer” fél nemcsak mindig akkor törekedne kiegyezésre, ha éppen vesztésre áll.

A librettóíró azt gondolja Szent Istvánról: „Élete vége felé úgy érzi, hogy minden kicsúszik a keze közül. Ezt az érzést sokan tapasztalják, még jelentős művészek is, akik a maguk idejében nagy sikereket értek meg, de az életük vége felé már kikerülnek az érdeklődés középpontjából.” Bródy nem került ki, de azért érezhet így. Az István, a királyhoz képest például mindenképpen méltatlanok azok a csasztuskák, amiket ellenzéki utcai performanszokon előad. „Én már felismerem, hogy »ezek ugyanazok«.

Bizonyos jelenségek ismétlődnek, amelyeket egyszer már megéltem, és csak remélni tudom, hogy bizonyos tragédiákat sikerül annak tudatában elkerülni, hogy emlékszünk arra, milyen folyamatok vezettek hozzájuk” – szajkózza a „weimarizálódás” lapos konyhafilozófiáját. Ám nemcsak a közgazdász apa, Bródy András örökségéből merít (amely a visszatérő gazdasági Kondratyev-ciklusokat a politikumra is kiterjesztené), hanem Hamvas Béla „Öt géniusz”-elméletének Erdélyre vonatkozó passzusát is adaptálja: „Európa közepén vagyunk; ez azt is jelenti, hogy itt minden megtalálható egy kicsit, ami a világban van. Ennek fényében a kirekesztés nem tűnik logikus és követhető magatartásnak. Ha elfogadjuk, hogy Koppány és István is mi vagyunk, akkor az ország érdeke az, hogy itt mindenki otthon érezze magát.” Úgy legyen.

]]>www.napigazdasag.hu ]]>- Csontos János