Szókratész és Szent Pál egyaránt ezt kérdezte: "Miért nem tesszük azt, amiről tudjuk, hogy jó, és miért döntünk amellett, amiről tudjuk, hogy rossz?" Jacob Needleman - elismert amerikai társadalomfilozófus, tizenegy nagy sikerű könyv szerzője, a San Franciscó-i Állami Egyetem filozófiaprofesszora - új kötetében ezt a kérdést fűzi tovább: "Miért nem tudunk jók lenni?" Ad-e választ az ókori görög filozófia, a római sztoikus iskola, a tóra (az Ószövetség első öt kötete), Jézus és a kereszténység, a buddhizmus, az iszlám és a modern pszichológia erre az egyszerű kérdésre?

Az ókori filozófusok, így Püthagorász, Szókratész, Platón, Arisztotelész és a többiek számára a világegyetem egyetlen élő organizmus volt, amelyet áthatott egy mindent átlátó tudatos intelligencia. Az ember ennek része, és agyunkat gondolatok, vélemények, tapasztalatok népesítik be. Kétféle tudás él együtt a fejünkben: egyik része a világegyetem közös tudása, a másik része a nevelés, oktatás, média, és a mindennapok során épül be az agyunkba. Vigyáznunk kell rá, mi kerül a fejünkbe, mert az életünk során szerzett gondolatok agyunk számára az élelmet jelentik. Ahogy testi egészségünket az elfogyasztott étel, úgy szellemi és lelki egészségünket a befogadott gondolat határozza meg: épen tart vagy megbetegít. Richard Dawkins mémjei - az öröklődés génjeihez hasonló egységek, amelyek a kulturális öröklődést határozzák meg, és döntően gondolatokból állnak - is ezt sugallják: ahogy a gének, úgy a magunkba fogadott mémek is meghatározzák viselkedésünket.

A nagy világvallások egybehangzóan állítják: van egy mélyebb, isteni eredetű énünk, mely az igazi emberi lényegünk, és van egy másik, mely a napi élet lenyomata. Ha az elsőre hallgatnánk, jók lennénk, mert a világegyetem és a mindent átjáró intelligencia jó. De ha a másodikra, akkor a rosszat választjuk, mert a másik énünk alapvetően önző jószág. A jó vagy rossz közül azért választjuk sokszor a rosszat, mert nem vizsgáljuk együtt másokkal, mi a helyes vagy helytelen, hanem arra hagyatkozunk, hogy egyénileg mitől érezzük jól vagy rosszul magunkat. Ezt azonban a napi benyomások, a nevelés, a média és a mindennapi élet keveri ki bennünk, és legmélyebb emberi értékeink hangja csak halkan hallatszik. Miért?

Bűnös agyunk fontos képessége a figyelem. Agyunk a túlélés érdekében mindig figyel, keresi a fenyegető veszélyeket, és a biztonságot. Modern korunkban viszont agyunkat könnyű becsapni, mert a médiából és a napi életből tömegesen érik olyan vélemények, amelyek nem valódi, hanem vélt veszélyeket sugallnak, és emberi értékeinkkel ellentétes magatartásra buzdítanak. Másik énünket az önzés vezeti, ezt becsapják, mert elhitetik vele, hogy érdekében áll az, ami ellen emberi lénye tiltakozna, ha az értelem nem kifelé, hanem befelé figyelne. Így az igazságosságkeresés helyére a félelem lép, e mögött gyűlölet lappang, amit önző énünk kisebbrendűségi érzése táplál. Van-e kiút ebből a csapdából?

Igen, van, és meglepően egyszerű. Először arra kell válaszolni, hogy mik vagyunk mi, emberek. A világvallások, az ókori filozófia és a modern pszichológia alapján szerzőnk így válaszol: "Az ember olyan élőlény, aki képes szeretni, és képes azt tenni, amit a szeretet sugall". Mikor hallgatunk a szeretet hangjára? Ha felismerjük, hogy két én lakozik bennünk: az egyiket a szeretet, a másikat a félelem vezérli, és sokszor hozunk olyan döntést, amiről elhitetik velünk, hogy jó, de ha hallgatnánk a szeretetre, tudnánk, hogy valójában rossz. Ha figyelmüket megtévesztik, sokan rossz választ adnak; ha a szeretetre hallgatunk, csak jó választ adhatunk a politika és a mindennapi élet kérdéseire. Közös gondolkodással segíthetünk is a szeretetnek, hogy legyőzze a félelmet.