A Cato Institute az amerikai konzervatívok egyik vezető szellemi műhelye. Friss elemzésében azt vizsgálja, hogyan is áll a volt szovjet birodalom korábbi 24 állama az elmúlt 15 év átalakulása után. Azt találták, hogy azok állnak a legjobban, akik gyorsan alakították át gazdaságukat, és azok gyengélkednek, akik lassan: szerintük a sokkterápia nyert a fokozatos átmenettel szemben.

Az 1980-as évek végén elfogadott, dicsért és kárhoztatott washingtoni megállapodás szerint tíz reform vezet el a gazdasági jóléthez térségünkben és a fejlődő világban: a pénzügyi stabilizáció, az ár és piac reformja, a kereskedelem liberalizációja, a munkaerőpiac átalakítása, a pénzügyi reform, a kis állami vállalatok privatizációja, a magánszektor fejlesztése, az állami nagyvállalatok magánosítása, a jogrendszer és a kormányzat reformja, valamint a munkanélküliek biztosítási rendszerének felállítása. Ahol gyorsan végrehajtották ezeket az átalakításokat, ott liberális demokrácia alakult ki.

Gyorsan növekedtek, alacsonyabb volt az infláció és több külföldi tőkét vonzottak. Sőt, a gyorsan reformálóknál a társadalmi egyenlőtlenségek is kisebbre nyíltak, a mélyszegénység is kisebb, mint ott, ahol elhúzták vagy elhalasztották a reformokat. A csigáknál ráadásul egy szűk szupergazdag csoport telepedett rá a gazdaságra és a politikára: sem verseny, sem demokrácia nem jött létre. Az észtek, lettek, litvánok, csehek, lengyelek és szlovákok voltak a leggyorsabb reformerek, a szlovénok, magyarok és horvátok már lemaradtak mögöttük. A többi 15 állam a teknősökhöz igazolt.

Mi tagadás, vonzó a kép, és mint minden mese, ez is egyszerű, könnyen érthető. A valóság azonban már nem ilyen szép és nem ilyen egyszerű. A baltiak valóban élen jártak az átalakításokban, de a legelső és legfontosabb reform a politika reformja volt, amit az új önálló állam megteremtése tett lehetővé. Közép-Európa nem kapott ilyen politikai fehér lapot, és ennek máig isszuk a levét. A csehek úgy tettek, mintha sokkterápiát hajtanának végre, és ügyes trükkel hazai tulajdonban tartották az állami nagyvállalatok jelentős részét. Később reformáltak, amikor már nem kellett olcsón eladniuk a nemzeti vagyon legértékesebb részeit.

A lengyelek a kisvállalatokat privatizálták, de a nagyokat nem, ezzel gyorsan létrejött a magánszektor, és időt nyertek a nagy cégeknél: itt is megmaradt a nemzeti tulajdon stratégiai része. A szlovákok az 1990-es évek végéig aludtak, majd gyorsan belevágtak az átalakításokba. A döntő azonban a legjobb pillanatban bevezetett adóreform volt az EU-csatlakozás évében, 2004-ben. 2006-ban már lehagytak minket termelékenységben, 2007 végére elhagytak fejlettségben, s 2008 végére életszínvonalban is elénk kerülnek.

A románokat a tanulmány a teknősök közé sorolja a lassú reformok miatt: szeretnénk mi ilyen gyorsan járó teknőssé válni, mint amilyenek most a románok. A szlovénok megtartották előnyüket, euróval fizetnek, miközben pont az ellenkezőjét tették annak, amit a washingtoni megállapodás receptje előírt.

És mi, magyarok? Igen, mi hűen követtük a receptet. Gyorsan eladtuk szinte a teljes állami vállalati vagyont, tétlenül néztük 1,5 millió munkahely megszűnését, nem támogattuk a kisvállalkozásokat, nem vettük észre, hogy a privatizáció nem feltétlenül hoz versenyt, nem soroltuk előre a humán tőkét, és elszalasztottuk az adóreform legjobb időpontját, az uniós csatlakozás körüli éveket.

Míg a térség többi állama fokozatosan kapcsolt egyre nagyobb sebességre, és ezzel elkerülte a kezdeti nagy hibákat, mi nagy baklövésekkel kezdtük. Később, amikor a valóban fontos reformokat kellett volna kidolgozni és bevezetni, már csalódott volt a társadalom, megosztott a politikai elit, jelentkeztek az első hibák költségei, és szertefoszlott a bizalom: a túl erős kezdés után korán elfáradtunk.