„Az Európai Unió egyik szabályozása – szintén a konszernek nyomására – 2000 óta engedélyezi a csokoládé kakaóvaj-tartalmának az össztömeg öt százalékára való csökkentését.  A vállalatok pálmaolajjal és egyéb zsírokkal kívánják a kakaóvajat helyettesíteni, hiszen ezek olcsóbbak, mint a kakaó.”

 

Mindezt a 2001-ben megjelent Márkacégek feketekönyve című műben olvashatjuk.

 

„Az európai uniós rendelet a kakaótermelő országokban évi  1,13 milliárd német márka (580 millió euró) veszteséget jelent. Ezzel sok kistermelőt, akik a piac közel 85 százalékát fedik le, megfosztanak egzisztenciális alapjaitól.”

 

 Az Európai Unió már a magyar csatlakozás előtt lezüllött.

 

Konszernek korrumpálhatták a brüsszeli bürokráciát a két német újságíró, Klaus  Werner és Hans Weiss szerint.  Mi 2004. május elsején már egy korrupcióval átitatott nemzetközi bagázsba léptünk be – írhatnánk úgy is: bele.

 

A XXI. század a korrupció évszázadaként indult.

 

A cukoripar lerombolását már nekünk is el kellett szenvednünk. Igaz: a korábban – ugyancsak korrupcióval – privatizálásként elkótyavetyélt cukorcégeink külföldi tulajdonosainak szája ízét keserítették meg – a magyar munkavállalóké mellett.

 

Többszörös korrupció zajlott le.

 

Az uniós központ nagy hitelt adott egy dél-amerikai országnak. Telt-múlt az idő, a dél-amerikai óriás bejelentette: nem tudja a hitelt törleszteni. Ellenben kész nádcukrot adni a pénztörlesztés helyett. Nosza, a brüsszeli bürokrácia kapott az alkalmon.

 

Az unió területén szinte betiltotta a cukorgyártást.

 

Üzemeket romboltak le, kéményeket robbantottak fel – hogy érvényre jusson a korrupció. A nagy hagyományú magyar cukorrépa-termesztést beszántották. A cukorgyárakat odapörkölték. Azért, hogy elboríthassa az országot a rossz minőségű nádcukor…

 

Miért kellett az Európai Unió pénzét Dél-Amerikába önteni?

Hiszen a mi kontinensünk tengernyi  fejlesztési forrást tudna felszívni. Az európai emberek feje tele van ötletekkel, pénz kellene a megvalósításhoz. A brüsszeli bürokrácia azonban az európai adófizetőktől beszedett pénzt – mintha magánvagyon lenne – Dél-Amerikába öntötte.

 

Kiknek utaltak vissza jutalékot az EU-összegek után?

 

További korrupció: a fizetésképtelenné vált ország kedvéért az európai cukorágazatot likvidálták. Talán nem is az óceánon túli ország kedvéért: sokkal inkább a brüsszeli korrupt bürokraták kedvéért. Ne kelljen utólag megvizsgálni: kik döntöttek az európai polgárok pénzvagyonáról rosszul.

 

Kik voltak azok, akik uniós forrásokat elpárologtattak.

 

Miközben az ő zsebük felpúposodott. Építhették a tengerparti luxusvilláikat, a fényűző palotákat, családi gépkocsi flottát alakíthattak ki a csúcsminőségű járgányokból, aranytömbökből építhettek gúlát jól őrzött bankszéfjeikben.

 

Egy másik korrupciós mozzanat: a villanykörtegyártás kikapcsolása.

 

Bornírt egészségvédelmi hivatkozásokkal a jó fényt adó, begyakorlottan gyártható villanykörtéket ártalmasnak minősítették, és rosszul világító, hamar tönkremenő eszközöket erőltetnek rá folyamatosan a kontinens családjaira.

 

Vakító fény árad a korrupt szándékokra.

 

A konszernek itt is érvényesítni tudták profitérdekeiket – félmilliárd uniós polgár elemi érdekeinek ellenében. És – noha a tiltakozások zajlanak – az Eger lakosságának megfelelő nagyságúra hizlalt brüsszeli bürokrácia megingathatatlan.

 

Uniós szinten kell eldöntenünk: bürokrácia vagy demokrácia?