A tatai múzeum becses kincse ez a fej formájú, 12,6 centiméter magas agyagsíp, amelyet sámánsípnak tartanak. Véletlenül került elő egy tatai homokbányából az 1920-as években, s onnan hozták be később a múzeumba. Régészeti elemzését 1966-ban Kralovánszky Alán, a zenei összehasonlító vizsgálatot pedig Csajághy György végezte el. Meggyőzőek azok a példák, amelyeket a több ezer éves keleti (kínai, japán) és közép-ázsiai cserépsípokról A magyar őstörténet egyes zenei elmékeiről című könyvében olvastam. Egy nagylélegzetű tanulmányban arról is szól, hogy ezeknek a kései leszármazottja a mindannyiunk által ismert körtemuzsika. „A körtemuzsika elnevezés igen találó – írja –, hisz hasonlít a nevében szereplő gyümölcs alakjához, mely rokon egyes ősi, Kínában talált és ma is használt, okarinaszerű leletek formájával, valamint bizonyos közép-ázsiai cserépsípok alakjával. A magyar okarina-körtemuzsika használata ugyanis jóval ősibb, mint azt általában vélik.”
Az itt látható ősi hangszer gondos és szakértő munkával készült, „finoman iszapolt” agyagból, és szürkés rozsdabarna színűre égették ki. Az agyagedény egész felületén szétszórtan különböző szerves és egyéb lerakódások találhatók, ami arra utal, hogy rövid ideig tengerben is volt. Ez eléggé meglepő. A síp hajdani készítője szoborszerű, plasztikus arcot formált. Csajághy György szerint „a síplelet arca egy öregemberé, akinek vonásai egyfajta különleges lelkiállapotot tükröznek, melynek bizonyos jellegzetességeit a síp hajdani készítője erőteljesen kihangsúlyozta”. A fejtetőn kör alakú bemélyedés található, amely különös jelentőséggel bír. Ez pedig – többen is úgy vélik – jelképes trepanációra utal. De mi is volt ez a koponyalékelés?
Eleink úgy hitték, hogy a betegséget rossz szellemek, démonok okozzák, amelyek beköltöznek a testbe, tépik, szaggatják a húst, pusztítják az embert. A gyógyító – varázsló vagy sámán – feladata az lehetett, hogy kiparancsolja, kihívja, kicsalja ezeket a rontó szellemeket. Ha nem sikerült, megnyitották a koponya csontfalát, hogy ott szálljon el a szellem. Egy másik elmélet szerint úgy hitték elődeink, hogy az ember koponyájában tanyázik a szabad lélek (árnylélek), s ez néha, például amikor alszunk, elhagyja a testet, de ébredéskor visszatér a fej nyílásain, a fülön, az orron, a nyitott szájon keresztül. Ahol a szabad lélek járt, ott jártunk álmunkban mi is. De megtörténhet az is, hogy ez a szabad lélek nem tér vissza. Ilyenkor betegedik meg az ember. Ezért ha egy idő után „nem jött vissza”, tehát ha a beteg nem gyógyult, úgy próbáltak csapdát állítani neki, hogy egy kis felületen körkörösen lepattintották a koponya felső rétegét. Ha ez sem segített, az orvos-varázslók teljesen megnyitották a koponyát. Ezután varázsszavakat, éneket mondva, talán dobot is verve csalogatták vissza az „elveszett” lelket a koponyába. Lehet, hogy a tatai sámánsíp ilyen szertartás eszköze volt.
Természetesen nagyon kíváncsi voltam a hangjára. Kérésemre a múzeum igazgatója megengedte, hogy megszólaltassuk. Kobzos Kiss Tamás volt az, aki megfújta, és el is játszott rajta egy egyszerű dallamot.

Májusban elkezdődik a Magyar Rádióban az a sorozatom, amelynek alcíme A magyar történelem dalban elbeszélve. Régen beadott tervemben azt javasoltam, hogy ennek a sámánsípnak a hangjával induljon a sorozat. Így most már biztosan tudom, hogy havonta egyszer megszólal, hogy előhívjon egy érzést, egy képet, amelyről elmondható, hogy a történelmünk hajnalát idézi, s ezért is oly jó hallgatni.

Móser Zoltán, mno.hu