„- Hát megölték a Ferdinándot - mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel azelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket.

Ráadásul még reumát is kapott, s most is éppen a térdét dörzsölgette sósborszesszel.

- Melyik Ferdinándot, Müllerné? - kérdezte Švejk, tovább masszírozva a térdét. - Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Průša drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még a Kokoška Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.

- Na de Švejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopištĕit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt.

- Jézus Mária - kiáltotta Švejk -, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfenségével?

- Szarajevóban, Švejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a fenséges asszony.

- Na ja, Müllerné, autókáztak. Azt egy ilyen úr nyugodtan megengedheti magának. Közben arra nem gondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Pláne Szarajevóban. Hiszen az Boszniában van, Müllerné. Biztos a törökök a ludasok benne. Hiába, kár volt, hogy elvettük tőlük Bosznia-Hercegovinát. Na ugye, Müllerné. Ezért kellett a Ferdinánd őfenségének megboldogulni. Sokat kínlódott szegény?

- A fenséges úr mindjárt kész volt, kérem. Tetszik tudni, a revolver az nem gyerekjáték. A múltkor minálunk, Nusléban, egy lakó addig játszott a revolverével, amíg agyonlőtte az egész családját, meg a házmestert is, aki felment megnézni, hogy ki lövöldözik ott a harmadik emeleten.

- Vannak revolverek, Müllerné, amik az istennek se akarnak elsülni, ha megbolondul, akkor se. Sok ilyen revolverfajta létezik. De a Ferdinánd őfenségéhez biztos valami jobbat vásároltak, és le merném fogadni magával, Müllerné, hogy az illető, aki a trónörökös őfenségét elintézte, úgy felöltözött hozzá, ahogy kell. Tudja, nagyon nehéz dolog egy fenséges urat agyonlőni. Az nem úgy megy, mint amikor egy közönséges vadorzó lepuffantja az erdészt. Előbb ki kell spekulálni, hogy férkőzik hozzá, mert nem mehet oda csak úgy, akármilyen rongyokban. Cilinderben kell menni, hogy a rendőrök még előtte le ne füleljék.

- Azt mondják, hogy többen voltak.

- Magától értetődik, Müllerné - bólintott Švejk, befejezve a térde masszírozását. - Ha maga meg akarná ölni a trónörököst vagy a császár őfelségét, először biztosan maga is összedugná a fejét valakivel. Több szem többet lát. Ez is ad egy jó tanácsot, meg az is, és akkor mindent siker koronáz, ahogy a himnuszunk is mondja. Az a legfontosabb, hogy kivárja azt a pillanatot, amikor a fenséges úr éppen arra megy. Mint a Luccheni úr csinálta, ha emlékszik rá, aki leszúrta a megboldogult Erzsébet királynőnket azzal a reszelővel. Előbb csak sétált őfelségével. Így bízzon meg az ember valakiben; azóta egy császárné se jár többet sétálni. És ugyanez a sors vár még nagyon sok mindenkire. Meglátja, Müllerné, egyszer még így jár a cár is meg a cárné, sőt, ne adj isten, talán a császár őfelsége is, ha már a nagybácsijára[1] egyszer rákerült a sor. Sok ellensége van neki, az öregúrnak. Még több, mint a Ferdinándnak volt. Éppen a múltkor mesélte egy úr a vendéglőben, hogy nemsokára üt az óra, amikor ezek a császárok mind elpatkolnak, egyik a másik után, és nem segíthet rajtuk még az államügyészség se. Aztán nem tudta kifizetni a cechet, és a vendéglős, mit csináljon, rendőrt hívott. Az az úr lekent neki egy pofont és a rendőrnek kettőt. Mindjárt be is dugták a kerekes kosárba,[2] hogy észre térjen. Hja, Müllerné, ilyen idők vannak most. Megint egy nagy veszteség Ausztriának. Amikor katona voltam, egy baka lelőtte a kapitányt. Megtöltötte a puskáját, és bement az ezredirodára. Mondták neki, hogy nincs ott semmi keresnivalója, de ő nem, neki mindenáron beszélni kell a kapitány úrral. Ki is jött a kapitány, és mindjárt rásózott egy jó laktanyafogságot. Erre az fogja a puskáját, és durr, egyenesen bele a szívébe. A golyó meg kijött a kapitány úr hátából, és még az irodában is kárt tett. Széttört egy üveg tintát, és az iratok mind összefröcskölődtek.

- És mi lett azzal a katonával? - kérdezte Müllerné egy idő múlva, miközben Švejk tovább öltözködött.

- Felakasztotta magát a hózentrágerjára - mondta Švejk, a keménykalapját pucolva. - És az a hózentráger nem is az övé volt. A prófosztól kérte kölcsön, mert, azt mondja, leesik a nadrágja. Majd bolond lett volna várni, amíg főbe lövik. Látja, Müllerné, ilyen helyzetben senki se tudja, hogy hol áll a feje. A prófoszt le is fokozták ezért, és hat hónapot kapott. De nem ülte le. Kiszökött Svájcba, most valami lelkész ott, vagy micsoda. Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, Müllerné. El tudom képzelni, hogy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben, aki Szarajevóban belelőtt. Ő csak azt látta, hogy jön egy úr, gondolta, na, egy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez engem. Az az úr meg egyszerre csak: puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?

- Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt.

- Az ilyesmi szörnyű gyorsan megy, Müllerné, borzasztó gyorsan. Én egy browningot vennék az ilyesmihez. Úgy néz ki, mint egy kis játékszer, de két perc alatt agyonlőhet vele húsz főherceget, soványát vagy kövéret, mindegy. Habár, köztünk legyen mondva, Müllerné, a kövér főhercegekbe könnyebben beletalál, mint a soványakba. Emlékszik, amikor a portugálok agyonlőtték a királyukat? Az is olyan kövér volt. Persze egy király miért is lenne sovány? Na, én most elmegyek a "Kehely"-be, ha jönne valaki azért a rattlerért, amelyikre előleget adott, mondja meg neki, hogy levittem a vidéki kutyatelepemre, mert a napokban körülnyírtam a fülét, és nem merem felhozni, amíg be nem gyógyul, mert félek, hogy megfázik. A kulcsot adja le a házmesternél.

A "Kehely"-hez címzett vendéglőben csak egy magányos vendég üldögélt: Bretschneider úr, az államrendőrség civil ruhás detektívje. Palivec, a vendéglős, poharakat mosott, és Bretschneider hiába próbált komoly beszélgetésbe elegyedni vele. Palivec híres volt a trágárságáról, minden második szavával az ember fenekét emlegette, vagy szarosnak titulált valamit. De amellett nagyon művelt férfiú is volt, s ami az utóbbi csúnya szót illeti, mindenkinek a lelkére kötötte, hogy olvassa el Victor Hugónál, mit felelt végül is Napóleon régi gárdája az angoloknak a waterlooi csatában.

- Szép nyarunk van az idén - próbálkozott meg Bretschneider a komoly beszélgetéssel.

- Szart se ér az egész - felelte Palivec, miközben elrakta a poharakat a kredencbe.

- Most aztán jól megkaptuk Szarajevóban - mondta Bretschneider némi halvány reménnyel.

- Miféle "Szarajevó"-ban? - kérdezte Palivec. - Abban a nuslei kocsmában? Na igen, Nusle, ott mindennap verekedés van.

- Dehogyis, a boszniai Szarajevóban, Palivec úr. Ott lőtték agyon a Ferdinánd őfenségét. Mit szól hozzá?

- Én az ilyesmibe nem avatkozok bele; aki nekem ezzel jön, csókolja meg a seggemet - felelte Palivec úr kimérten, és pipára gyújtott. - Aki manapság ilyesmibe keveredik, nagyon könnyen kitörheti a nyakát. Én kereskedőember vagyok, ha bejön valaki, és rendel egy pohár sört, megyek, csapolok neki. De hogy Szarajevó, meg politika, meg az istenben boldogult főherceg, az énnálam nincs, mert abból nem jöhet ki semmi, csak a Pankrác[4].

Bretschneider elhallgatott, és csalódottan körüljártatta pillantását az üres vendéglőben.

- Azelőtt a császár őfelségének a képe lógott azon a falon - szólalt meg egy idő múlva -, éppen ott, ahol most a tükör lóg.

- Az, jól tetszik emlékezni - felelte Palivec úr -, ott lógott, és leszarták a legyek, hát felraktam a padlásra. Mit tudom én, valaki még tehet rá egy megjegyzést, és csak kellemetlenségem lenne belőle. Kell az nekem?”

Jaroslav Hasek :Svejk (részlet)