Nagyon kedves templom, nem különösebben idős, de már akkor itt állt, amikor az utcája még Korvin Ottóról volt elnevezve, dacosan mutatta, hogy lehet itt az uralkodó irányzat bármilyen, azért Isten előbb van, mint a kommunista politikus. Van-e jogász, aki be tudja bizonyítani, hogy a kezdő mondat cseperedő kisgyerekeknek lelkiismereti válságot okoz, sérti mások vallási érzékenységét? Biztosan van, sőt az is elképzelhető, hogy akár a bíróság elé is tudná vinni az ügyet. Nem beszélve a másik feliratról a volt Tisztikaszinó épületén, ahol az áll, hogy „A haza minden előtt”. Csakhogy nem viszi senki. Mert ez része Budapestnek, Magyarországnak, a magyarságnak.

Közös európai otthonunk nyugati részén viszont valóságban le fognak dönteni egy szobrot, mert kereszt van a főalak kezében. A művész Szent II. János Pál pápát ábrázolta, aki hiába lett popkulturális ikon, a média békeharcosa, azért azt nem szokás tőle elvitatni, hogy bizony ő volt a római katolikus egyház feje. Sztár lehetett a tévében és a magazinokban, de csak azért, mert ő keresztény emberként és élő szentként viselkedett, irányította az egyházát és nyáját. A francia bíróság szerint a kereszt sértő, ellentmond az állam és az egyház szétválasztásának 1905-ben kimondott elvével. Azaz le vele. Le a szoborral. Szabadság, vezesd a népet!

Itt látszik, hogy van olyan jogász, aki bebizonyítja a francia bírónak, hogy a kereszt sértő, és semmi módon nem tekinthető se elfogadható szimbólumnak, se a franciák szívéhez közel álló elemnek. A bíró pedig döntött, sokkal nagyobb, súlyosabb kérdésben, mint gondolta volna. Ezzel ugyanis vallássá emelte a szekularizmust. Lássuk, megvalósult, felkent papjai ülnek a bíróságokon, a jogvédő irodákban, egyházmegyéi mint NGO-k kapnak támogatást a modern Rómától, Brüsszeltől, hívei kereszteket döntenek le, fűrészelnek ketté, taposnak földbe, gúnyolják felvonulásokon, bulikon és parlamenti felszólalásaikban. A szent szekularizmus nevében ítélnek el másokat, akiknek Isten az erőssége és aki szerint a Haza minden előtt kell, hogy legyen. Aranyborjút építenek a visszautasításból, a hitetlenségből, a cinizmusból, hogy leborulva imádhassák a teljes ürességet.

Így lesz semmivé az egyetemes európai kultúra, a közösség, amely elméletileg szolidaritásra épül, arra a soha nem körvonalazott érzésre, hogy az öreg kontinens apróbb-nagyobb népei között van egy láthatatlan szál, amely közösséggé teszi a sokaságot. Ha viszont nemcsak lelkes cinikusok és önjelölt aktivisták vagdossák el szorgalmasan ezt a szálat, hanem az intézmények, a bíróság is részt vesz a gyalázatban, akkor valóban kérdéses, mit is védünk, kik is vagyunk, létezik-e egyáltalán közösség. Lehetünk mi, európaiak nagyon gazdagok, de erkölcsileg soha ilyen mélyen nem voltunk. Magára hagyjuk a Közel-Kelet és Afrika keresztényeit, hiszen úgyszólván semmi sem köt minket össze velük, Krisztusért csak vértanúhalált lehet szenvedni a sivatagban néhány elvakult, de morálisan roppantul összeszedett gyilkos késétől, ez a név már nem vált ki szolidaritási rohamot belőlünk. Pedig kívülről mi vagyunk a keresztények, sőt a keresztesek, ahogy az Iszlám Állam terrorszervezet néhány költőibb tagja hívja az amerikai zsoldoskatonákat.

De így az Európai Uniónak sincs semmiféle jövője, mert a tagadásból épült aranyborjút állítják mintaként az ötszázmillió európai indivíduum elé. Lesz-e ebből európai norma, vagy a francia bíró döntése csak egy kicsúszott hiba? Bármi megtörténhet. Épp ez a legszomorúbb.

Sitkei Levente - ]]>www.napigazdasag.hu]]>