Washingtonnak és Havannának még évekig, ha nem évtizedekig mást és mást fog jelenteni „Kuba szabadsága”.

Bő fél évszázadig azonban csak az első két összetevő szerepelt a politikai Cuba librében: az amerikai–kubai viszony keserű is volt, fagyos is volt. Az 1961-ben, a havannai államosítások után bevezetett washingtoni embargó, a Castro-rezsim megdöntésére vonatkozó amerikai kísérletek, a kubai forradalom exportja lehetetlenné tett minden együttműködést.

A Disznó-öböl, a mérgezett szivarok és Che Guevara legendás „kirándulásai” persze csak a látványos részei voltak ennek a viszonynak, a harc minden fronton folyt 1961, a diplomáciai kapcsolatok megszüntetése és az amerikai kereskedelmi embargó egy évvel későbbi bevezetése óta.

Nem csekély cinizmussal nézve ez persze évtizedekig mindenkinek megfelelt. A Fehér Háznak szálka volt ugyan a „körme alatt” a vörös sziget, a dolognak azonban voltak előnyei is. Egyfelől a hidegháborús helyzetben bármikor jól jött a kertek alatt ólálkodó kommunista veszély, a Fehér Ház kertjében „partra szálló szivarozó szakállas” rémképe. Másfelől ott volt a választásokat dönteni képes kubai emigráció, némi Castro-ellenességgel kormányzói, elnöki posztot érő szavazatokat lehetett szerezni.

Fidel Castrónak gazdasági értelemben nem jöhetett jól az embargó, politikai értelemben azonban mindenképpen előnyös volt. A piac szabá­lyait semmibe véve alakíthatta át országa gazdaságát, hiszen az elszigeteltség szabad kezet adott. Ami hiányzott, azt meg megadták a szovjetek. De hasznos volt az Amerika-ellenesség politikai értelemben is, a rendszer kommunista ideológiája kiegészült a szabadságharcos hazafiassággal – meghatározó mértékben ennek köszönhető, hogy Havannában máig sem következett be békés vagy kevésbé bársonyos „rendszerváltás”.

Megdönthette volna az Egyesült Államok Castróékat? A Szovjetunió létezése alatt legfeljebb világméretű konfliktust kockáztatva. Utána katonailag nem lett volna „ildomos”, politikailag és gazdaságilag pedig nem sikerült. Fidel az emlékezetes 1994-es csónakos menekülési hullámot is túlélte, sőt sikeresen kihasználta: országa „megszabadult” az ellenzé­kiek mellett több tízezer „kenyérpusztítótól” is. Mérsékelt gazdasági reformokkal életben tartotta az országot, amikor jött a „csoda”: Hugo Chávez. A venezuelai „vörös inges forradalom” győzelme és főleg a hatalom stabilizálódása persze már nem valamilyen felsőbb erő beavatkozásának volt köszönhető: Caracasban megjelentek a kubai orvosok és tanárok mellett a katonai és titkosszolgálati szakértők is. Cserébe Kuba fillérekért kapta az éltető venezuelai olajat. Che álma is megvalósulni látszott: Latin-Amerika elkezdett bevörösödni. Aligha véletlen, hogy Fidel Castro ezt a pillanatot találta megfelelőnek a hatalomátadás elkezdésére. Ma Raúl az első ember – persze Fidellel és a kontinensen európai gondolkozással felfoghatatlan legendájával a háttérben –, hatalma stabil és Kubában megkérdőjelezhetetlen.

Mindezek fényében joggal vetődik fel a kérdés: mire ez a tavaly év végén kezdődött nagy amerikai–kubai barátkozás, miről beszélt a hét végén Panamavárosban jó nyolcvan percet Barack Obama és Raul Castro?

Menjünk koktélkészítési sorrendben, jöjjön így a lime és jégkockák után először a kubai rum. Havanna Chávez halála után sem veszítette el Venezuela támogatását, Caracas gazdasági válsága azonban a szigetországra is kihat. Ki lehetne tartani persze így is, főleg hogy a kínai tőke az orosszal versenyezve érkezik az országba, ráadásul Putyin már katonai szakértőit is visszavitte Havannába. Hosszú távon azonban ez már nem járható út, az új kubai generációknak is kevés. Most van azonban az a pillanat, amikor Castróék még az „erő pozíciójából” egyezhetnek ki az Egyesült Államokkal.

Barack Obama azért nyúlt a kólához, mert bár az amerikai gazdaság kezd magához térni a válság után, ám égető szüksége van régi-új piacokra. Kubában és Dél-Amerikában a kínaiak és az oroszok mellett már más európaiak – főleg a spanyolok és franciák – is bejelentkeztek, és ha a Fehér Ház fenntartja Havanna-ellenességét, washingtoni befektetőnek esélye sem lesz a régióban. Ráadásul a kubai kártya odahaza is már mást jelent, az első, bőszen Castro-ellenes emigráció lényegében kihalt, fiaiknak és főleg mára helyzetbe került unokáiknak már nincs kedve Disznó-öbölt játszani, ők üzletelni akarnak. A múlt évszázad végén érkezett gazdasági menekültek pedig végképp ebben érdekeltek. Azaz Floridát a békülékeny hang hozhatja, ezt kéri-követelik a demokrata párt vezetői és az elnök­aspiráns Hillary Clinton lobbistái is.

A Cuba librébe tehát, úgy tűnik, mára minden összetevő belekerült. Persze ne legyenek kételyeink, Washingtonnak és Havannának még évekig, ha nem évtizedekig mást és mást fog jelenteni „Kuba szabadsága”.

De valljuk meg, még egy gyengén kevert koktél is több a semminél.

Máté T. Bő fél évszázadig azonban csak az első két összetevő szerepelt a politikai Cuba librében: az amerikai–kubai viszony keserű is volt, fagyos is volt. Az 1961-ben, a havannai államosítások után bevezetett washingtoni embargó, a Castro-rezsim megdöntésére vonatkozó amerikai kísérletek, a kubai forradalom exportja lehetetlenné tett minden együttműködést.

A Disznó-öböl, a mérgezett szivarok és Che Guevara legendás „kirándulásai” persze csak a látványos részei voltak ennek a viszonynak, a harc minden fronton folyt 1961, a diplomáciai kapcsolatok megszüntetése és az amerikai kereskedelmi embargó egy évvel későbbi bevezetése óta.

Nem csekély cinizmussal nézve ez persze évtizedekig mindenkinek megfelelt. A Fehér Háznak szálka volt ugyan a „körme alatt” a vörös sziget, a dolognak azonban voltak előnyei is. Egyfelől a hidegháborús helyzetben bármikor jól jött a kertek alatt ólálkodó kommunista veszély, a Fehér Ház kertjében „partra szálló szivarozó szakállas” rémképe. Másfelől ott volt a választásokat dönteni képes kubai emigráció, némi Castro-ellenességgel kormányzói, elnöki posztot érő szavazatokat lehetett szerezni.

Fidel Castrónak gazdasági értelemben nem jöhetett jól az embargó, politikai értelemben azonban mindenképpen előnyös volt. A piac szabá­lyait semmibe véve alakíthatta át országa gazdaságát, hiszen az elszigeteltség szabad kezet adott. Ami hiányzott, azt meg megadták a szovjetek. De hasznos volt az Amerika-ellenesség politikai értelemben is, a rendszer kommunista ideológiája kiegészült a szabadságharcos hazafiassággal – meghatározó mértékben ennek köszönhető, hogy Havannában máig sem következett be békés vagy kevésbé bársonyos „rendszerváltás”.

Megdönthette volna az Egyesült Államok Castróékat? A Szovjetunió létezése alatt legfeljebb világméretű konfliktust kockáztatva. Utána katonailag nem lett volna „ildomos”, politikailag és gazdaságilag pedig nem sikerült. Fidel az emlékezetes 1994-es csónakos menekülési hullámot is túlélte, sőt sikeresen kihasználta: országa „megszabadult” az ellenzé­kiek mellett több tízezer „kenyérpusztítótól” is. Mérsékelt gazdasági reformokkal életben tartotta az országot, amikor jött a „csoda”: Hugo Chávez. A venezuelai „vörös inges forradalom” győzelme és főleg a hatalom stabilizálódása persze már nem valamilyen felsőbb erő beavatkozásának volt köszönhető: Caracasban megjelentek a kubai orvosok és tanárok mellett a katonai és titkosszolgálati szakértők is. Cserébe Kuba fillérekért kapta az éltető venezuelai olajat. Che álma is megvalósulni látszott: Latin-Amerika elkezdett bevörösödni. Aligha véletlen, hogy Fidel Castro ezt a pillanatot találta megfelelőnek a hatalomátadás elkezdésére. Ma Raúl az első ember – persze Fidellel és a kontinensen európai gondolkozással felfoghatatlan legendájával a háttérben –, hatalma stabil és Kubában megkérdőjelezhetetlen.

Mindezek fényében joggal vetődik fel a kérdés: mire ez a tavaly év végén kezdődött nagy amerikai–kubai barátkozás, miről beszélt a hét végén Panamavárosban jó nyolcvan percet Barack Obama és Raul Castro?
Menjünk koktélkészítési sorrendben, jöjjön így a lime és jégkockák után először a kubai rum. Havanna Chávez halála után sem veszítette el Venezuela támogatását, Caracas gazdasági válsága azonban a szigetországra is kihat. Ki lehetne tartani persze így is, főleg hogy a kínai tőke az orosszal versenyezve érkezik az országba, ráadásul Putyin már katonai szakértőit is visszavitte Havannába. Hosszú távon azonban ez már nem járható út, az új kubai generációknak is kevés. Most van azonban az a pillanat, amikor Castróék még az „erő pozíciójából” egyezhetnek ki az Egyesült Államokkal.

Barack Obama azért nyúlt a kólához, mert bár az amerikai gazdaság kezd magához térni a válság után, ám égető szüksége van régi-új piacokra. Kubában és Dél-Amerikában a kínaiak és az oroszok mellett már más európaiak – főleg a spanyolok és franciák – is bejelentkeztek, és ha a Fehér Ház fenntartja Havanna-ellenességét, washingtoni befektetőnek esélye sem lesz a régióban. Ráadásul a kubai kártya odahaza is már mást jelent, az első, bőszen Castro-ellenes emigráció lényegében kihalt, fiaiknak és főleg mára helyzetbe került unokáiknak már nincs kedve Disznó-öbölt játszani, ők üzletelni akarnak. A múlt évszázad végén érkezett gazdasági menekültek pedig végképp ebben érdekeltek. Azaz Floridát a békülékeny hang hozhatja, ezt kéri-követelik a demokrata párt vezetői és az elnök­aspiráns Hillary Clinton lobbistái is.
A Cuba librébe tehát, úgy tűnik, mára minden összetevő belekerült. Persze ne legyenek kételyeink, Washingtonnak és Havannának még évekig, ha nem évtizedekig mást és mást fog jelenteni „Kuba szabadsága”.

De valljuk meg, még egy gyengén kevert koktél is több a semminél.

Máté T. Gyula – magyarhirlap.hu