A neoliberális Economist vezető szerkesztői végre valahára ráébredtek a tekintélyelvű szingapúri államforma felsőbbrendűségére.

Címe A negyedik forradalom: globális verseny az állam újra feltalálására. A kötet azt a rendkívül izgalmas kérdést teszi fel, hogy mit kellene tennie a Nyugatnak ahhoz, hogy itt a demokrácia ismét működőképes legyen, azaz hogyan lehet átalakítani Európa és Amerika egyre diszfunkcionálisabb kormányait. Mert ha nem reformáljuk meg őket, Ázsia feltartóztathatatlanul tör előre hatékonyabb – és autoriter – államaival.

Akinek álla hajlamos a leesésre, most kérjük, támassza meg kézfejével: a neoliberális világrend talán legnagyobb támaszának tekintett hetilap első emberei a tekintélyuralmi Szingapúrt találják a legfélelmetesebb kihívásnak, ugyanis ezt az ultra hatékony mintát másolják Pekingtől a ruandai Kigaliig. A szerzők végre nem csak azzal a néhány évvel ezelőttig a nyugati társadalomtudósok által váltig hangoztatott dogmájával számoltak le, hogy a hatékony és lendületes gazdasági fejlődéshez nélkülözhetetlen a demokrácia, de végre valahára azzal is, hogy a gazdasági fejlődés bizonyos szintjének elérése automatikusan magával hozza a demokráciát. A kötet tézise szerint a nyugati liberális demokrácia eddig három fázison ment át. Először jött a nemzetállam, majd a liberális állam és ezt követően alakult ki a jóléti állam. Most azonban szükség van a negyedik forradalomra, mert a mai állam felfúvódott, önmagába gabalyodott, reménytelenül eladósodott és egyre hátrább kerül az általa létrehozott globális kapitalizmus versenyében. A két szerző leplezetlen hőse – egyenesen a nyakig eladósodott Kaliforniával is szembeszegezve – az a ma 91 évesen is aktív Li Kuan Jú (Lee Kuan Yew), a rakétaként fejlődött, nagyon gazdaggá vált, és 5 millió lakosa ellenére a világon kulcsszerepet játszó szingapúri állam megalkotója, akinek tanácsait még most is keresik Pekingtől Washingtonig. Annak pedig, akinek alkalma volt összehasonlítani e városállam fő bevásárló sugárútját, az Orchard Road-ot, az azon hömpölygő, örömteli fiatalokat például a felső középosztálybeli brüsszeli szupermarketek legjellemzőbb klienseivel, a bottal vagy járógép segítségével rosszkedvűen csoszogó nyugdíjasaival, gondolkodás nélkül értenek egyet Micklethwait és Wooldridge rettegésével attól, hogy a liberális demokrácia modellje húzza a versenyben a rövidebbet az ultra hatékony, államilag irányított kapitalizmussal és az autoriter modernizációval.
Fájdalmas olvasmány lesz ez a hazai neoliberális gondolkodóknak, akik akkor is a kisebb államot követelik, ha álmukból felébresztik őket. Csakhogy kiderült, amit követeltek, megkapták. Ázsiában. Ugyanis míg a nyugati országoknak a saját államuk fenntartása bruttó nemzeti termékük mintegy felét emészti fel, ez az érték Szingapúrban csupán 17 százalék, azaz a tekintélyelvű állam jóval áramvonalasabb és sokkal jobban teljesít: így a világ legalacsonyabb csecsemőhalandósági mutatóját is eredményezi – háromszor olyan kicsit, mint például az Egyesült Államoké.

A kötetet a legvége, a következtetései rontják el, de nagyon. A tényszerű, kitűnő történeti- és helyzetelemzés ábránd- és vágykergető mesketévé változik, egyfajta reményt kínáló, minden alap nélküli „hajrá Nyugat!” hurráoptimizmussá. Mivel a magyar jobboldali média már 1992-től kezdve a szingapúri modellt találta a legjobbnak, okunk van egy újabb jóslatra: húsz év múlva az Economist vezető szerkesztői töredelmes önkritikát fognak gyakorolni.

Lovas István

(Magyar Nemzet, 2014-07-04)

forrás: Lovas István facebook