Úgy tűnik azonban, hogy a mentális AIDS-ben szenvedő európaiak többségét hidegen hagyja a dolog, kivéve egy kisebbséget, amelyet gyorsan lenáciznak kedvenc médiumaink. A megélhetési altruizmus haszonlesői gúnyosan vigyoroghatnak a képünkbe.

Étienne de la Boétie már vagy ötszáz éve a közönyt azonosította a zsarnokság forrásaként az önkéntes szolgaságról szóló híres diskurzusában, meg persze a bordélyokat és a kocsmákat, amelyek ugyancsak hozzájárulnak a zsarnokság fennmaradásához. A papság tehát arra biztat bennünket, hogy legyünk irgalmasak, és tartsuk oda a másik orcánkat is, Jézusra és az ellenségei iránt tanúsított szeretetére hivatkozva. Ami azt illeti, a kereszténység és az iszlám közötti évezredes élet-halál harcban nyilván egyetlen kereszténynek sem jutott volna az eszébe, hogy a szaracénok vagy a törökök iránti „szeretetből” ki kell szolgáltatni Európát az iszlámnak. A kereszténység, főleg az ókereszténység persze sok mindent elbír: az apostolok kommunisták voltak, tehát legyünk mi is azok, de közben azért ne kellemetlenkedjünk az oligarcháknak (elvégre mind született filantrópok, Sorossal az élükön) és az amerikai szenátusnak (ahol egyébként Ferenc pápa egyetlenegyszer sem ejtette ki Jézus nevét), nehogy felzaklassuk az új világrend intendánsait, akik most éppen a nagy lakosságcserén ügyködnek, és számolatlanul importálják hozzánk az egész világról azokat, akiket kiüldözött otthonukból a részben általuk okozott nyomor.

Érdekes módon azonban szinte sohasem hallunk a túlnépesedésről. Senki sem meri kimondani, hogy azért kellene befogadnunk a világ összes nyomorgóját, mert ott, ahonnan jönnek, már nem tudják etetni a sok éhes szájat. Ahogyan arról sem illik beszélni, hogy az egyházak kivétel nélkül aktív cinkosai annak a halálos fenyegetésnek, amelyet az egyre fokozódó demográfiai nyomás jelent a Föld számára. A muzulmánokat persze azzal vádoljuk, hogy erőszakkal akarják rákényszeríteni vallásukat a világra, miközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy valaha a katolikus egyház sem pusztán az ige erejével szándékozott evangelizálni az egész földgolyót. Az egyházakat mint emberi konstrukciókat változatlanul ugyanez a messianisztikus és misszionárius hév vezérli, de míg egykor a lelkeket akarták megmenteni és a „vadakat” megtéríteni, manapság már nyíltan piacszerzésről beszélnek. Erre szolgálnak a világifjúsági találkozók is, amelyeket II. János Pál forszírozott, egyáltalán nem rejtve véka alá, hogy egyfajta „reconquistának” tekinti őket a vallási tortából újabban egyre nagyobb szeleteket kihasító újprotestáns felekezetekkel szembeni konkurenciaharcban.

Ebben a kontextusban tekintenek a muzulmán vagy buddhista Ázsia közepén „burjánzó” katolikus Fülöp-szigetekre is, amelynek a népessége 2002-ben 77 millió főt számlált, ma pedig már meghaladja a százmilliót. Az egyház megtilt bármiféle születésszabályozást, az egyszerű fogamzásgátlás is börtönnel járhat. A születési arányszám 24,89 százalék, a gyermekhalandóság 22,81 százalék, így az ország lakossága évente kétmillió fővel – vagyis ugyanennyi potenciális nyomorgóval – gyarapodik. Logikus következmény, hogy jelenleg Fülöp-szigetek a világ első számú munkaerő-exportőre egymást követő kormányai támogatásával, amelyek a népesség elkótyavetyélését jelentős devizaforrásnak tekintik. Egyébként a világ össznépessége 1900-ban 1,76 milliárd fő volt – becslések szerint egyedül Indiában ugyanennyien fognak élni 2060-ban, viszont Európa őshonos (vagyis fehér) népessége addigra 20 százalékkal csökken. Az emberiség létszáma 1800-ban érte el az egymilliárdot, 1930-ban a kétmilliárdot, 1960-ban a hárommilliárdot, 1975-ben a négymilliárdot, és 2060 körül eléri a tízmilliárdot. Akkor hát továbbra is csukjuk be a szemünket?

Mostanában az olasz sajtó is ezt a kérdést teszi fel, csak éppen a pápának címezve, annak a csaknem egy időben megjelent két könyvnek az apropóján, amelyek egyes vatikáni körök és intézmények nem éppen „ortodox” erkölcsi és anyagi ügyeit feszegetik, távolról sem az antiklerikalizmus, sokkal inkább az építő jellegű kritika szellemében. Emiliano Fittipaldi Avarizia (Fukarság) című kötetének megszületését egyenesen egy, az inkognitójához ragaszkodó főpap inspirálta: „Írnod kell egy könyvet. Ferencért is meg kell írnod. Tudnia kell.” Majd következik azon gonosztettek hosszú és sokkoló litániája, amelyekről a pápa állítólag nem tud. Így a hívek adományainak elsikkasztásáról, például a beteg gyerekek javára létrehozott Bambino Gesu Alapítvány 200 ezer eurójáról, amelyet Bertone bíboros luxuslakásának felújítására költöttek. A pápának „tudnia kell” a kardinálisok korrupciójáról és mértéktelenségéről, akik közül egyesek 300-600 négyzetméteres palotákban terpeszkednek; a különböző vatikáni intézmények bankokban fialtatott, tehát nem a jótékonykodásra fordított százmillióiról; a szentté és boldoggá avatásokkal kapcsolatos „bizniszről”; a négymilliárd eurós római ingatlanvagyonról, amelyben „nem menekültek élnek, ahogyan azt a pápa akarná, hanem tele van bennfentesekkel és VIP-személyiségekkel, akik nevetséges lakbéreket fizetnek”.

De ez még nem minden. Olyan befektetésekről is tudnia kell, amelyeket nem várnánk el egy önmagát erkölcsi mércének tartó intézménytől, környezetszennyező multicégektől pornográf tévécsatornákon keresztül egészen fegyvergyárakig, ahogyan azt Via Crucis (Keresztút) című könyvével Gianluigi Nuzzi feszegeti, aki oknyomozása végén ugyanarra a következtetésre jut, mint újságíró kollégája, egy obskúrus, korrupt és kapzsi Vatikánról, ahol a Szentszék pénzügyeinek rendbetételére Ferenc pápa által tervezett reformokat a romlott és kiváltságaira féltékeny pápai kúria szó szerint elszabotálja.

Volt idő, amikor az egyházi korrupció látványa bizonyos tézisek kifüggesztésére késztetett egy wittenbergi reformátort. Ma már azonban az egyház, a pápa és a bíborosok nyugodtan alhatnak. A botrányt, miután a könyvesboltok kirakatait táplálta, archiválni fogják az egyéb bűnügyek közé. A közöny és a beletörődés, vagyis a modern nyugati világ szimptómái nem kímélték a híveket sem.

Gazdag István -]]> www.demokrata.hu]]>