Ma 2024 február 28. Elemér napja van. Holnap Anonymus napja lesz.
5569584cc51f0fc10baf7e5930798102.jpg

Antidogma - Hogyan estek az államok a bankok fogságába? 5. rész

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

A megoldások sajnos elméletiek. Technikailag tökéletesen lehetséges lenne arra kényszeríteni a bankokat, hogy veszteségekkel és nyereségekkel eltűntessenek egy csomó olyan tényezőt a mérlegeikből, amelyek megannyi kétes vagy törvénytelen követelésnek felelnek meg.

Egy új banki fegyelmet is ki lehetne kényszeríteni, amely megtiltaná, hogy az üzleti bankok összeolvadjanak a takarékbankokkal.

A New Deal időszakában Roosevelt már elfogadtatta a Glass-Steagall-törvényt, amely a bankszektort egyrészt üzleti és befektetési bankokra, másrészt takarék- és tartalékbankokra választotta szét.

Elképzelhető lenne egy olyan fiskális politika, amely lehetővé tenné a rövid távú tőkemozgások szigorúbb ellenőrzését, az Európai Központi Bank pénzügyi közreműködésével az államok visszavásárolhatnák adósságaik egy részét, sőt akár a kamatszintek rendszerét is ketté lehetne osztani, jól megkülönböztetve a „termelő” és a „spekulatív” kamatszinteket.

Radikálisabb intézkedés lenne a bankszektor és a gazdaság más kulcsszektorainak kártalanítás nélküli államosítása. Ez azonban nem fog egyhamar bekövetkezni, mert egyik államnak sincs szándékában nyílt háborúba lépni a finánctőke ellen, még (és különösen) akkor sem, ha az kivéreztette.

Ma már majdnem lehetetlen „felülről” alávetni a nemzetközi piacokat egy keynesiánus típusú globális szabályozásnak. A jelen körülmények között ez olyan törvényszékek felállításával járna, amelyek igazi büntető szankcióknak vethetnék alá a piacokat, például az olyan kollektív javakkal való spekuláció esetén, mint a nemzeti valuták, vagy az államadósságnak egy adott ország kirablására való felhasználása. Mindez azonban csak kegyes óhaj marad. A megoldás sokkal inkább az Európai Unió „önmagára koncentrálása” lenne, egy kemény mag körüli fokozott együttműködéssel.

Komoly „újraszabályozás” csak regionális szinten képzelhető el, vagyis földrajzilag behatárolt és a szuverenitás elve által politikailag is zárt tereken. Kényszerítő intézkedéseket csak ilyen határok között lehet végrehajtani. Egy ilyen keretben a megoldást nemcsak a tőke túlzásainak politikai ésszerűsítését célzó intézkedések jelentik, hanem a vállalatok újratelepítése (relokalizáció), az ipartelepítést ösztönző adókedvezmények, a gazdasági termelés és fogyasztás újraközpontosítása, a regionális szabályozás stb., vagyis egyfajta „deglobalizáció”.

Az általános liberalizáció visszafordításával – kezdve a tőkeáramlás, valamint a javak és szolgáltatások liberalizációjával – messzebb lehetne menni. Ez azonban a ma még hiányzó politikai akaraton kívül a jelenleg uralkodó ideológiai paradigma végleges elvetését követelné meg. Magában a kapitalista ideológia szívében találjuk ugyanis a gazdaság által de facto egyesített terek politikai egyesítésének a zsigeri elvetését.

Adam Smith, David Hume, majd Ricardo korszaka óta a „szabadpiacok” elmélete a nemzeti szuverenitás államok általi feladásán alapul. Ezzel a helyzettel végezni ugyanaz lenne, mint szakítani az összes liberális előfeltételezéssel a „piacok szabadsága”, a „spontán” konkurencia „alapvető” szerepe, a szabad kereskedelem és a „rugalmasság” jótéteményei, a nemzetközi kereskedelem „automatikus egyensúlya” stb. vonatkozásában.

Bizonyítani lehetne, hogy ezek a teóriák nem „természeti törvényeken”, hanem irreális hipotéziseken alapulnak, amelyek lerombolják az állítólagos tudományosságukat. Pillanatnyilag a pénzarisztokrácia vagy a nemzetközi pénzpiacok bírálatának nincs semmi értelme, ha – mint azt gyakran látjuk a jobboldalon – ugyanakkor a kis nemzeti, ipari és „nem pénzügyi” kapitalizmusok favorizálását szolgálja, amelyek azonnal megszűnnének kizsákmányoló rendszerként funkcionálni, amint tevékenységük a nemzeti keretbe illeszkedik.

Annak sincs több értelme, ha – mint azt gyakran látjuk a baloldalon – a liberális kapitalizmus ténykedésével egy egyszerű „állampolgári” retorikát állítanak szembe, amely legtöbbször elszakadt a néptől, moralizáló „felháborodáson”, szánakozó reformizmuson és a „kirekesztettekkel” (a humanitárius szótárból kölcsönzött fogalom, hogy többé ne kelljen munkásokról vagy proletariátusról beszélni) való szolidaritáson alapul.

Annyi bizonyos, hogy pusztán „felháborodással” – bármennyire is divatos manapság – nem fogjuk megváltoztatni a dolgokat. Konkrét cselekvés híján a felháborodás csupán kényelmes módszer a jó lelkiismeret megszerzésére. Csakis a népi rétegek és a középosztályok elszánt közbelépése adhatja meg a finánctőke praktikái által kiváltott felháborodásnak vagy a bankárellenes morgolódásnak azt a társadalmi bázist, amely még hiányzik neki – hogy a végrehajtandó tett ne lépjen túl vagy túllépjen a burzsoá törvényesség határain.

(Vége)

Alain De Benoist


Fordította: Gazdag István - demokrata.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Nagyvilág (1309) Alámerült atlantiszom (142) Tereb (146) Nézőpont (1) Történelem (17) Emberi kapcsolatok (36) Vetítő (30) Heti lámpás (306) Gazdaság (699) Mondom a magamét (7429) Kultúra (6) Szépségápolás (15) Jobbegyenes (2764) Mozi világ (440) Egészség (50) Irodalmi kávéház (535) Titkok és talányok (12) Politika (1582) Sport (729) Rejtőzködő magyarország (168) Tv fotel (65) Flag gondolja (36) Belföld (10) Autómánia (61) Gasztronómia (539) Mozaik (83) Életmód (1)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>