Éppen ezért a csaknem egész földrészünket sújtó denatalitással és lakosságának elöregedésével összefüggésben a főleg afrikai eredetű gigantikus migrációs nyomás jelenti a legfőbb veszélyt Európára nézve, társadalmainak rohamléptekkel haladó iszlamizálódásával súlyosbítva.

Afrika időzített demográfiai bombájáról korábban már írtam (Fehér népesség: mene tekel ufarszin, Magyar Demokrata, 2014. október 15.), de a téma akut és krónikus jellege miatt nem árt feleleveníteni néhány alapinformációt ezzel kapcsolatban. A fekete kontinens lakossága 60 év alatt az ötszörösére nőtt, és 2010-ben meghaladta az egymilliárd főt, évszázadunk közepére megduplázódik, az évszázad végén pedig 4-5 milliárd körül fog tetőzni, ezzel – Ázsiát is megelőzve – a világ legnépesebb és legzsúfoltabb régiója lesz. Fél évszázada még csak két milliós nagyváros volt Afrikában, ma már 57! E népességrobbanás alapfeltételeit lényegében az európai gyarmatosítás teremtette meg azzal, hogy jelentősen csökkentette a gyermekhalandóságot a higiéniai körülmények és az általános életfeltételek javításával. Afrikában a termékenységi ráta (a szülőképes korú nőkre számított hipotetikus gyerekszám) 4,7, míg a világ­átlag 2,5, Európában azonban 1,5 alatt van, holott a nemzedékek egyszerű megújulásának küszöbértéke 2,1. Így a fekete földrész lakossága nemcsak a legtermékenyebb, hanem a legfiatalabb is a Földön: 41 százaléka 15 éve aluli, az átlagéletkora pedig alig 20 év. Igaz, hogy az életkilátások is itt a legrövidebbek (57 év a világátlag 69 évével szemben), de ez nem érinti a reprodukciós képességet, viszont garantálja az eltartandó öregek hiányát. Ebből az óriási embertartályból már most is kezd kicsordulni a fölösleg, és rázúdul Európára. Képzelhetjük, hogy mi lesz akkor, amikor majd a túlnyomás szétfeszíti az egészet.

Európában éppen fordított a helyzet. Földrészünk lakossága (Oroszországot is beleszámítva) 2013-ban 742 millió fő volt, ebből 505 millióan éltek az EU-ban. Az európai lakosság nagyon gyönge növekedése kizárólag a zömmel arab–afrikai bevándorlásnak és a bevándorlók magasabb szaporaságának „köszönhető”, az őshonos európaiak száma azonban folyamatosan csökken. Európa száz évvel ezelőtt még a világ össznépességének egynegyedét képviselte, jelenleg már csak alig egytizedét. Ma földrészünkön az átlagéletkor 38 év, 2050-ben 52 év lesz, a termékenységi ráta pedig a népességmegújulási küszöb alá esett, a legmagasabb egyébként Franciaországban (1,96) és az Egyesült Királyságban (1,91) – jellemző módon a harmadik világbeli bevándorlástól leginkább sújtott két európai országban. Érdekes, hogy népesedési szempontból éppen a két legkatolikusabb európai ország, Olaszország (1,39) és Lengyelország (1,30) helyzete a legaggasztóbb. Az előbbi a 201. helyen, az utóbbi pedig a 207.-en tanyázik az országokat a termékenységi rátájuk alapján rangsoroló 222-es listán, amelyen Magyarország (1,40) a 199. helyen áll. Az észak-olaszországi Liguria tartományban világviszonylatban is legrosszabb az idős-fiatal népesség aránya, Genova pedig a leggyorsabban elöregedő és elnéptelenedő európai nagyváros.

Ami viszont Oroszországot illeti, amelynek a népessége 1990 és 2005 között ötmillió fővel 143 milliósra csökkent, és a Világbank becslése szerint 2050-re további 20 százalékos emberveszteséget kellett volna elkönyvelnie, 2009-ben általános meglepetésre megfordította a tendenciát. A jelenségről érdemes megismerni a neves francia demográfus és szociológus, Emmanuel Todd véleményét, aki egyébként a gyermekhalandósági mutatók alapján már 1976-ban (!) megjósolta a Szovjetunió várható bukását: „(A) gyermekhalandóság Putyin Oroszországában látványos módon csökken. Ezzel párhuzamosan más demográfiai mutatók szignifikáns javulást mutatnak, legyen szó a férfiak életkilátásáról, az öngyilkossági vagy gyilkossági rátákról vagy a mind közül legfontosabb termékenységi mutatóról. (…) Ez annak a jele, hogy az orosz társadalom a szovjet rendszer összeomlása és a jelcini éra által okozott megrázkódtatások után újjászületendőben van, és számos ponton az előnyére hasonlítható össze sok nyugati országgal, nem beszélve a közép-európai országokról vagy Ukrajnáról, amely mély egzisztenciális válságba süllyedt. (…) Még inkább zavarba ejt Belorusszia fejlődése, amely a gyermekhalandóság tekintetében (3 ezrelék) Franciaország szintjén helyezkedik el. Ki hitte volna ezt erről a »fekete lyukról« Európa közepén, amelyet egy obskúrus autokrata irányít? Látható, hogy Fehéroroszország minden ponton Oroszországhoz tapad. (…) Maga a CIA is hagyta magát félrevezetni az előítéletétől. A XX. század utolsó évtizedeinek demográfiai katasztrófájára fókuszálva azt hitte, hogy Oroszország rövidesen el fog tűnni. (…) De a környező »Putyinofóbia« eltakarta előlünk a lényeget, amelyet világosan felfednek a demográfiai jelzőszámok, azt tudniillik, hogy a Szovjetunió bukása egy nagy, modern és dinamikus társadalmat szült, a szovjet korszakból örökölt magas szintű oktatással, több lánnyal, mint fiúval az egyetemeken és egy pozitív migrációs mérleggel, azt a vonzerőt bizonyítva, amelyet az orosz társadalom és kultúrája gyakorol a környező népességekre. Ez azt eredményezi, amit jobb híján »auto­riter demokráciának« minősítek: egy erős, sőt brutális rezsimet, amely azonban élvezi a népesség nagy részének a hallgatólagos támogatását.” (La Russie nous surprendra toujours, hérodote.net, 2014. május 28.)

Kissé sarkítva tehát az derül ki egy baloldali (és egyébként zsidó) nyugati szakértő interpretálásából, hogy Oroszország az autokrata rezsimje ellenére is demográfiailag újjászületendőben van, míg a nyugati demokráciák és például Lengyelország ugyanebből a szempontból hanyatlanak, ez utóbbi – Todd szerint – „láthatóan nem profitált az EU-ba való belépéséből”. Nem kell a sorok között olvasni ahhoz, hogy mindebből Magyarország számára is hasznosítható tanulságokat vonjunk le.

Gazdag István - ]]>www.demokrata.hu]]>