Európa többi részén viszont csaknem teljes az apátia. Izlandon, ebben az alig 350 ezres lakosságú szigetországban, amely történelme hajnalán feltalálta az igazi képviseleti demokráciát, a 2008-as válság felelőseit, a spekuláns bankszterbandát bíróság elé állították, ahogyan egyébként az üzelmeiket fedező Geir Haarde miniszterelnököt is, miközben itthoni homológ cinkostársa a környező országok példamutató elszámoltatási gyakorlata ellenére (vö. „El Qró & the Gang”, Magyar Demokrata, 2011. május 17.), úgy tűnik, elkerüli Justitia ölelő karjait. Az izlandiak azonban nem elégedtek meg a tüneti kezeléssel, vagyis politikus bűnözőik felelősségre vonásával, hiszen az országuk csődbe juttatásában részt vevő külföldi bankoknak sem hajlandók fizetni, és ráadásul egy új alkotmányt is elfogadtak, amely kifejezetten tiltja a spekulációt és eleve elítéli vagy legalábbis népszavazáshoz köti az ország önállóságának bármiféle korlátozását.

Izland lakói tehát határozott politikai akaratról tettek tanúbizonyságot, bebizonyítva, hogy vissza lehet térni a politikához még a nyugati világban is, ahol pedig már jó ideje a gazdaság elsődlegességét sulykoló dogmát nyögjük – a napjainkban manifesztálódó siralmas eredménnyel. Görögországban, az európai demokrácia bölcsőjének – némileg kétségtelenül elfajzott, mert balkanizálódott – utódállamában a nép ugyancsak elutasítja a bankok, az IMF és az eurokrácia diktátumát.

Az athéni utca haragja ellenére azonban a görögöknek, az izlandiakkal ellentétben, egészen a legutóbbi napokig el kellett fogadniuk egy közgazdászokból, bankárokból, technokratákból álló „szakértő” kormányt, akárcsak egyébként az olaszoknak, amelynek nem volt semmiféle népi affinitása és még kevésbé demokratikus legitimitása. Ismét megjelent tehát a diktatúra Európában, de ez már nem közfelkiáltás vagy demokratikus választás eredménye, amire több példa is akadt a kontinens legutóbbi történelmében, hanem egy népi felhatalmazás nélküli, választási legitimitás nélküli diktatúra, amely a görög és olasz családok tönkretételére törekszik.

De hol vannak az olyan diktatúraellenes tüntetők, mint akik Franco vagy a görög ezredesek ellen mozgolódtak a ’60-as, ’70-es években?

Spanyolországban a felháborodottak mozgalma persze szimpatikus, de teljesen bizonytalan kimenetelű. A negyvenmilliós ország ma négymillió munkanélkülit és ugyanannyi bevándorlót számlál, egy konzervatív (alias neoliberális) kormánnyal, amely az IMF restriktív politikáját folytatja és társadalomellenes megszorító intézkedéseket foganatosít. Ugyanakkor a spanyol felháborodottak mozgalma azt illusztrálja, hogy előbb-utóbb minden ifjúsági kontesztáció óhatatlanul is „bulizásba” fullad.

Korszakunk hollywoodi klisékkel megfertőzött fiataljai minden létfontosságú szociális tiltakozást Woodstock-stílusú happeninggé, utcai karnevállá, féktelen fiestává változtatnak, amely nemhogy a rendszert nem ingatja meg, de még csak álmatlan éjszakákat sem okoz a banksztereknek és neoliberális sameszaiknak. Ez az érzelmeket és vágyakat stimuláló infantilis popkultúra valójában megöli a létezés komolyságán és a kockázatok pesszimista és előrelátó felmérésén alapuló politikai reflexeket, ahogyan azt a ’68. májusi diákzavargások elvetélt utóélete eklatánsan bizonyítja. Ami pedig az európai népeket fenyegető aktuális veszélyeket illeti, ezek felsorolása meglehetősen terjedelmes lenne.

Ha az euró elleni folyamatos spekulációt mint az EU-ban érvényesülő politikai akarat hiányának emblematikus jelenségét vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a közös európai pénzzel szembeni valamennyi spekuláció a tengerentúlról, konkrétan a New York-i Wall Streetről és a londoni Cityből ered. Az államok és pénznemek elleni spekuláció, amelyre korábban Ázsiában volt precedens 1997-ben, a közvetett háború egy viszonylag új formája. Szaddám Huszein euróban akarta leszámlázni országa kőolaját. Ahmadinezsád ugyanerre készült Irán vonatkozásában, ahogyan a BRIC-országok (Brazília, Kína, Oroszország, India) is.

Az euró jelentette tehát rövid és közép távon a legnagyobb veszélyt az Egyesült Államokra nézve, mert végül detronizálta volna a dollárkirályt. Civil és pacifista hatalomként Európa egyetlen ágyúlövés nélkül kihúzta volna a szőnyeget a hegemón lába alól, így aztán a földközi-tengeri „lágy altesténél” kellett lesújtani az európai szuverenitás eszközére.

A PIGS-csoportot alkotó mediterrán országok (Portugália, Itália, Görögország, Spanyolország) tényleg a legtörékenyebbek, tehát legalkalmasabbak egy esetleges dominóhatás kiváltására és ezáltal az egykori márkaövezet legerősebb gazdaságainak szimultán meggyöngítésére.

Németország még képes ellenállni, tekintettel ipari fejlettségére, az Oroszországgal fennálló energetikai együttműködésére és a Kínával lebonyolított nagy volumenű kereskedelmi forgalmára. Németország azért marad erős, mert szorosabb kapcsolatot tart fenn a BRIC-országokkal, és mert suttyomban az eurázsiai kártyára tett anélkül, hogy nyíltan megtagadta volna hivatalos atlantista opcióját.

Kancellárként Schmidt és Schröder személyesen garantálta a Berlin–Moszkva energetikai tengelyt, amelyet a USrael iránt jóval elkötelezettebb Kohl és Merkel sem rúghatott fel az országukra nézve katasztrofális következmények kockázata nélkül. Másrészt az eurózóna leggyöngébb láncszeme, Görögország kapcsán nem árt emlékeztetni arra sem, hogy a gondviselő állam demagóg és a szokásosnál is pazarlóbb gyakorlatát folytató görög politikai személyzet felelőtlenségén és a 2004-es olimpiai játékok drasztikusan túlméretezett költségvetésén túl annak az abszurd ténynek is jelentős szerepe volt a jelenlegi csődhelyzet kialakulásában, hogy Görögország a világ negyedik legnagyobb fegyvervásárlója – nyilván a NATO és amerikai vezérürüje ösztökélésére.

A kör tehát ismét bezárult: ami jó Amerikának, az rossz Európának. Törvényszerűen.

Gazdag István - demokrata.hu