Tényszerűen, de társadalmi-történelmi összefüggései nélkül filmesítette meg Zeffirelli Assisi Ferenc életét: jólétben telt, gondtalan ifjúságát, háborús sebesülését, hosszú gyógyulását és a „szegény Krisztus” követését. Hiteles a filmben minden, az öltözékek, a tárgyak, az egyházi ceremóniák, csak a lényeg nem: az Isten utáni vágy feltámadása. A számtalan apróság andalítóan hat a nézőre, s a rendező „mesterien” kerüli meg azokat az elsősorban politikai kérdéseket, hogy milyen társadalomból és miért vonult ki Assisi Ferenc, hogy szegénységet hirdető tanai kikre és miért voltak veszélyesek, és hogy az egyház, végül is miért fogadta kebelébe. Ferenc és Klára ártatlan, kicsorduló szívű szépségek, fiatalságukkal, szertelenségükkel lopják be magukat szívünkbe. Könnyes nagyjelenetek, zöldellő mezők, rebbenő madarak hirdetik a mennyei boldogságot.

 

 

A finálé, a rebellis fiatalok megdicsőülése – a pápa megcsókolja Ferenc lábát – az állhatatosság, a kitartás dicsőítése, holott valójában a kis, közösség a nagy politika eszköze lett. Az egyház kereteit elfogadó, az elvilágiasodott papságot ellensúlyozó ferenceseket az egyház a korai eretnekmozgalmak leszerelésére használta fel. Assisi Ferenc nyomorban, kitaszítottságban viruló „boldogsága” csak utólag ilyen könnyfakasztó. Negédesen szép ez a lázadás.

 

 

színes, feliratos, olasz-angol filmdráma, 120 perc, 1972

rendező: ]]>Franco Zeffirelli]]>
forgatókönyvíró: ]]>Kenneth Ross]]>, ]]>Lina Wertmüller]]>, ]]>Franco Zeffirelli]]>, ]]>Suso Cecchi d'Amico]]>
zeneszerző: ]]>Donovan]]>, ]]>Riz Ortolani]]>
operatőr: ]]>Ennio Guarnieri]]>
producer: ]]>Dyson Lovell]]>, ]]>Luciano Perugia]]>

szereplő(k): 
]]>Graham Faulkner]]> (Szent Ferenc)
]]>Judi Bowker]]> (Clara)
]]>Leigh Lawson]]> (Bernardo)
]]>Kenneth Cranham]]> (Paolo)
]]>Lee Montague]]> (Pietro Di Bernardone)
]]>Valentina Cortese]]> (Pica Di Bernardone)
]]>Alec Guinness]]> (III. Pápa)