– fakadt ki a fekete Woody Allennek hívott rendező a Twitteren, aki egyébként pályája alatt olyan giccsbe hajló, felszínes alkotásokban beszélt a színes bőrűek sanyarú sorsáról, mint a Dzsungelláz. Nem ez az első eset, hogy Tarantinót hasonló támadások érik, már a Jackie Brown idején is kapott a fejére ugyanis a filmjében túl gyakran elhangzó n-betűs szitokszó miatt – a Django elszabadulban a kifejezés egyébként egyes számolások szerint száztíz alkalommal hangzik el. Mindez nem véletlen: a rendező ebben a közegben nőtt fel, ismeri a feketéket, pontosan ezért képes számukra is elfogadható képet festeni róluk.

A dialógusok megírásában még mindig élen jár a rendező, a színészek pedig zseniálisak. Jamie Foxx és Franco Nero az egyik kulcsjelenetben (Forrás: Intercom.hu)

Tarantinóra mostanában igencsak jellemző, hogy belelkesül egy adott ötlet vagy műfaj hatására, de végül a kész mű túlnő önmagán. A Becstelen Brygantik esetében eleinte nem akart mást, mint egy nácikra vadászó katonai alakulatról szóló háborús B-filmet forgatni, de végül az említett csoport csupán mellékszereplővé avanzsálódott egy sokkal nagyszabásúbb történetben. Hasonlóképpen járt el a Django elszabadul megírásakor, Tarantinóról köztudott, hogy a végletekig rajong a spagettiwesternekért, akárcsak a blaxploitationért: a játékidő első felében ezt a szeretetét ki is éli számtalan pisztolypárbaj és csípős párbeszéd keretében, hogy aztán az alkotást végül sokkal súlyosabb mondanivalóval vértezze fel, és az utolsó egy órában érvényesen beszéljen a rabszolgatartásról és a rasz­szizmusról a maga B-filmes módszereivel. Mint egy interjúban elmondta, örül annak, hogy a Django elszabadul párbeszédre sarkallja az embereket a faji megkülönböztetés témakörében. Mindez nem véletlen, ugyanis új filmje mindenki számára érthető nyelvezetben közelít a kérdéshez, de közben nem bagatellizál, és főként hanyagolja az Oscar-esélyes giccses jeleneteket. Az egykori videotékás demokratikusan rámutat: negatív gyűlölnivaló karakterek mindenhol vannak, a rabszolgák és a fehérek között egyaránt.

Ha valakit már a Halálbiztos és a Becstelen Brygantik esetében is zavartak a maratoni párbeszédek, akkor jobb, ha nem is próbálkozik a Django elszabadullal, Tarantino ugyanis soha egy filmjében nem engedte még ennyire szabadjára a dumát. Ahogyan eddig is megszokhattuk, szereti kitartani a végtelenségig a jeleneteket, hogy a hirtelen jövő erőszak annál váratlanabbul, ámde sokkolóbban érje a nézőket, ezt a technikát pedig ezúttal maximumra járatta.

Szerencsére azonban a dialógusok megírásában még mindig élen jár a rendező, a színészek pedig egytől-egyig zseniálisak. Bár Christoph Waltz lényegében ugyanazt a típuskaraktert alakítja, mint a Becstelen Brygantikban, képtelenség megunni, Leonardo DiCapriót először láthatjuk negatív szerepben, de a maga túlrajzolt módján zseniális, Samuel L. Jackson pedig talán még sosem volt ennyire félelmetes. A leghalványabb alakítást egyébként éppen a címszereplő, Jamie Foxx nyújtja, de hozzá kell tenni: messze az ő karaktere lett a legvázlatosabban felfestve.  

Bár a Django elszabadulban az eddigieknél talán még jobban kiütközik, hogy a kultikus rendezőnek viszonylag kevés érzéke van a dramaturgiához (a dupla fenekű finálé kifejezetten rossz húzásnak bizonyult), mégis nagyon működik: nem sok közel háromórás alkotás van ugyanis, amelynek ilyen szélsebesen repül el a játékideje. Csak remélni tudjuk, hogy a mostanában megrebesgetett visszavonulási szándékát nem gondolta komolyan Tarantin

magyarhirlap.hu - Német Dániel