Csak annyit jegyeznénk meg, ha a szerkesztő szemléletét követjük, akkor terroristának kell tartanunk kalandozó őseinket, Bánk bánt vagy éppenséggel Budapest fővárosi tanácsának azon illetékeseit is, akik eldöntötték, hogy fel kell robbantani a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházat.

Persze nem egyszerű – valójában nem is lehet – egyértelműen eldönteni, hogy mi tekintendő terrorizmusnak. Állítólag egy angol szakmunka százkilenc féle használható definíciót sorol fel, ami igazán nem könnyíti meg a tisztánlátást. Abban nagyjából minden meghatározás egyetért, hogy a terrorizmus az erőszak módszeres alkalmazása politikai célok érdekében. Így pusztán a váz alapján terrorizmusnak minősíthetnénk minden háborút és minden olyan belpolitikai konfliktust, amelybe erőszakos mozzanatok keverednek.

Ez alig három évtizeddel ezelőtt nagyjából megfelelt a hivatalos társadalomtudomány álláspontjának, azzal a megszorítással, hogy a terror a kapitalista országok jellemzője.

Matuska Szilveszter a bíróság előtt

Egy 1974-ben megjelent politikai kézikönyv szerint a terrornak jelentős szerepe van az amerikai közéletben. S ha valaki kételkedett volna, annak meggyőződésére lazán odavetették a terrorista jelenségek hevenyészett listáját, az amerikai közélet mindennapjaiból merítve: „fajüldözés, lincselés, uszítás, közéleti gengszterizmus, politikai gyilkosságok, antidemokratikus, munkásellenes törvények alkalmazása, rendőri túlkapások, fenyegetés stb.” Akkoriban a Tanácsköztársaságról is csak a fehérterror juthatott eszünkbe, vörösterror hivatalosan nem létezett. A szocialista terroristákat szabadsághőssé magasztosították, a másik oldal terroristáit többnyire köztörvényes bűnözővé degradálták. Közben, a hetvenes évek elején váltak világszerte szinte mindennapossá azok az események, amelyek nyomán, a terrorizmus kifejezést hallva, elsősorban már nem az állami erőszakra, sokkal inkább civilnek mondható egyének és szervezetek rombolásaira, gyilkosságaira asszociálunk.

A terror – mondanunk sem kell – egyidős a hierarchikusan épülő emberi közösségekkel, és a történelem során rendszeresen akadtak olyan szervezetek, amelyeknek a vérontás szinte védjegyükké vált. Ám a politikai célú erőszak módszeres alkalmazása a nagy francia forradalom vívmánya. Akkor ideologizálták meg embertömegek legyilkolásának, megfélemlítésének hasznos voltát a hatalom megragadása és megtartása szempontjából. A 19. század második felében néhány anarchista csoport nyúlt a terror eszközéhez, abban a reményben, hogy véres merényletekkel ráébreszti a tömegeket a forradalom szükségességére.

Gyakori, hogy az anarchistákat azonosítják a terroristákkal, de ez téves felfogás. Csak kevés, szélsőséges anarchista alkalmazott erőszakos módszereket, a döntő többség megmaradt elméleti forradalmárnak. Nem is szólva arról, hogy az anarchizmusnak volt egy vallásos, erőszakmentes ága is, míg alkotó terroristákat eddig még nem sikerült felfedeznünk. A 20. században különböző nemzeti függetlenségi, felszabadító mozgalmak folyamodtak terrorista eszközökhöz és módszerekhez. S tették ezt vallási és más világboldogító szélsőségesek.

A szélsőségeseket gyakran támogatják külföldi államhatalmak, de saját honfitársaik tömege szinte soha.

A modern terrorizmusra jellemző, hogy eszközeik (túszejtés, emberrablás, robbantásos merényletek, repülőgép-eltérítés) nem kímélik a kívülállókat sem. Az ártatlan áldozatok „igazolására” is gyártottak ideoló­giát. Meg kell rendíteni a polgárok biztonságérzetét, hogy megszűnjék az államhatalomba vetett bizalmuk, és elforduljanak tőle. A tételről hamar kiderült, hogy mérhetetlen ostobaság, de a terroristákat ez nem zavarja.

Amikor az RTL Klub elősorolta a legveszedelmesebb magyar terroristákat, akkor Carloshoz vagy bin Ladenhez fogható nagyágyút nem tudott bemutatni, de a terrorizmus történetének egyik-másik fontos fejezetét mi, magyarok írtuk. Elméleti téren Lukács György, azon tételével, miszerint a modern politikai cselekvésben nem csak az számít bátorságnak, ha valaki a saját életét hajlandó feláldozni, hanem sokkal nagyobb és igazibb bátorság az, ha a mások életét tesszük kockára – sok értelmetlen pusztítás intellektuális megalapozását adta. Gyakorlatban pedig az egyik leggyakrabban alkalmazott akció, a repülőgép-eltérítés magyar találmány. Az elsőség kétes dicsőségéért ketten is versengenek. Az egyikük báró Nopcsa Ferenc, a Tanácsköztársaság idején fegyverrel kényszerített egy pilótát, hogy Bécsbe szállítsa őt. Ám Nopcsa báró földön álló gépet kerített hatalmába, míg IV. Károly király levegőben lévő repülőt térített el. 1921. október 20-án Svájcban sétarepülésre indult, de a pilótát fenyegetésekkel rávette, hogy Magyarországon, a nyugati határ közelében, Dénesfán landoljon.

IV. Károly onnan indult a fővárosba, hogy visszafoglalja a magyar trónt, de három nap múlva, Budaörsön véget értek uralkodói álmai.

Említhetjük a vörös- és a fehérterrort, a biatorbágyi merényletet, Kassa bombázását, a Gömbös-szobor felrobbantását, a szigorúan elhallgatott, 1966-os vasúti merényletet, a hetvenes években Békéscsabán egy lánykollégiumban elkövetett túszszedést, a rendszerváltás körüli és utáni politikai jellegű robbantásokat, 2006 őszén egyes tüntetők és a rendőrök fellépését. Ám meg kell említenünk, hogy a világtörténelem egyik legaljasabb terrorcselekményét részben magyarok hajtották végre. A Jekatyerinburgban raboskodó cárt, a családját és kísérői­ket egy tizenkét főből álló csekista osztag gyilkolta meg 1918. július 17-én.

Az alakulat parancsnokát, Jakov Jurovszkijnak hívták, rajta kívül még négy orosz és lett származású katona vett részt a mészárlásban. A többi hét magyar volt. Névsoruk a következő: Edelstein Izidor, Fekete Emil, Fischer Anselm, Grünfeld Viktor, Horvát Lajos, Nagy Imre, Verházy András. Későbbi sorsukról semmit sem tudunk. Talán őket is kivégezték. S nem kizárt, hogy a sajátjaik. Gyakran megesik, hogy a terroristák így végzik.

Ugró Miklós – magyarhirlap.hu