A jobboldalhoz tartozás a nyugati szóhasználat szerint könnyen szélsőséget takarhat, egy demokráciában csak a baloldal és a jobbközép különböző változatai felelnek meg a politikai korrektségnek. Hogy a demokrácia így csak olyan féldemokrácia, amelynek komolyságából hiányzik a játékra, az igazi megmérettetésre való hajlam, mit sem számít.

Aki mondjuk Putyin tekintélyelvű Oroszországa vagy a bevándorlásellenes Pegida mozgalom iránt megértést tanúsít, az rögtön megkapja, hogy mit sem tanult a nácizmusnak adott világtörténelmi leckéből.

Pedig Clint Eastwood - aki végül lemondott tervezett Putyin-filmjének forgatásáról - Münchenben, Az amerikai mesterlövész című filmjének bemutatóján arról beszélt, hogy „bizonyos kultúrákban diktátor szükségeltetik”, hogy a rendszer működőképes maradjon, és utalt Irak és Líbia végzetes szétesésére zsarnokaik bukásával.

Mit kezdjünk Európa legdemokratikusabb államának, a Német Szövetségi Köztársaságnak a hagyományaival? Demokrácia és piacgazdaság, emberi jogok érvényesülése, európai integráció, posztnacionális és transzatlanti kapcsolatok; az égnek ezeket a nyugati adományait frázisok tömege lepi el.

A szociális piacgazdaságnak az a paradicsoma, amelyet az MDF Antall Józseffel az élen meghirdetett, már régen nem létezik. Kritikusak lettünk, és van, aki úgy tekint a németekre, hogy irányvesztettek ők is; az NDK doktríner antifasizmusa találkozott - mint ezt az állam két legfőbb posztjának birtokosa is jelzi - az önfeladás nyugati, posztnacionális eszméjével. A német nagyvárosok utcáin tomboló baloldali csoportok mintha 1968, a diáklázadások filmhíradóiból lépnének elő: Németország olyan színes, mint még soha - üvöltik szadomazo performance-aikon. S hogy: Inkább színes, mint barna!

Az egyetemeken rettenetesen megnőtt a bölcsészek száma - szemben a mérnöki és természettudományos szakok stagnáló, nem egyszer csökkenő hallgatói létszámával -, és a fölös szociológusokat, pszichológusokat, politológusokat és más humán szakmák piacnak nem kellő diplomásait sem a média, sem a közoktatás, sem az állami és magánbürokrácia nem képes felszívni. Az utcai rendzavarásokban és kocsmai filozofálgatásban jártas „intelligens proletárok” már az 1848-as forradalmak idején feltűntek, és szociológiára hajló titkosrendőrök a hivatásos forradalmárokkal együtt a negyedik rend, a proletariátus mellett az ötödik nagy (és veszélyes) társadalmi rétegként határozták meg őket. Később az „ötödik rendnek” komoly szerepe volt a szocialista mozgalmakban és a bolsevik elit létrejöttében, amely jó néhány kifizetetlen társadalmi számlát rendezett a cárizmussal szemben anélkül, hogy országa jólétére tekintettel lett volna. A mai fiatal baloldal kísérlete, hogy a pénzvilág oldalán kivegye részét az európai kártyák újraosztásából, persze sokkal furcsább jelszavakkal folyik, mint amilyeneket a bolsevikok használtak.

A nemi identitás választásának szabadsága és a bevándorlók szépsége. Az ördög a nacionalista. S közben - mint Brémában - a szocialisták és a zöldek a szalafistákat támogatják, és furcsa kapcsolatokat tartanak fenn a várost rettegésben tartó libanoni bűnözőcsoporttal, a Miri-Klánnal. Balról sok minden megengedett, s a rendőrök hallgatnak. És senkit sem érdekel Berlinben, hogy fanatikus moszlimok kiirtják az asszír keresztényeket, akiknek ősei - ha a feljegyzések nem hazudnak - ’31-ben celebráltak a világon először keresztény misét, s a mise Krisztus nyelvén, arámiul folyt.

Klaus Schröder, a politikai tudományok professzora - akinek az NDK államtörténetéről írott könyve több kiadást megért - nemrég ismertette társadalmi mélyfúrása gyakran paradoxonnak ható kitételeit.

„Általánosságban elmondható, hogy a (német) társadalom s pártjai is balra mozdultak el.” A korszellem Willy Brandt idején is ez volt, aztán Helmuth Kohl alatt a jobbra tolódásnak kedvezett (de Kohl nem hajtotta végre az „ellenreformációt”, azaz a hatvannyolcas szellemiség visszaszorítását), és most Merkel alatt, bár a jobbközépre szavaztak, az emberekben egyre jobban kitapintható egy balos érzület. A lakosság tizenhét százaléka hajlik a szélsőbal eszméinek elfogadására, legtöbben – huszonnyolc százalék – közülük a volt NDK déli területét magába foglaló középnémet régióban élnek. Az állam „egyeduralmát” leépíteni vágyók aránya negyvenhat százalék, s a megkérdezettek mintegy hatvan százaléka úgy látja, hogy Németország nem demokrácia. S bár - jegyzi meg Schröder - 2000 óta érezhetően megnőtt a szélsőbalos csoportok „nácik” és rendőrség elleni erőszakos támadásainak száma (amelyeket a médiumok részben elhallgatnak), igazi veszélyt nem jelentenek az állam számára, és a vágyott „forradalom” lényegében megreked a verbalitás szintjén.

Azaz egyetlen radikális csoport sem olyan radikális, mint amilyennek szeretné láttatni magát. „Színesnek lenni” most - szeszély és ízlés dolga. S ahogy Frank Zappa énekelte egykoron, nem a lábujjad csúnya, hanem a tudatod.

Tamáska Péter – magyarhirlap.hu