A Frankfurter Allgemeine Zeitung, a legpolgáribb német napilap azt írta róla, hogy a mai, 1991-ben újraegyesült Németország számára személye egyfajta jogfolytonosságot jelképez. Megteremtette az első egységes német államot (nemzetállamként), és harminckilenc kisebb-nagyobb államból formált egy egészet. Kohl kancellár, az ország második egyesítője nem bánta, ha Bismarckhoz hasonlították. A baloldal mégsem szereti, reflexeiben még mindig a birodalmi gőg megtestesítőjeként él.

Ez érthető, hiszen Bismarck nyíltan kimondta: művének a szocialisták, a katolikusok (a nem protestáns német Dél), a szabadgondolkodók és lengyelek a legnagyobb ellenségei. Valószínűleg ilyen balos, belülről fakadó gyűlölet vezette a kommunista pártvezért, Walter Ulbrichtot, a berlini fal építtetőjét, amikor Bismarck schönhauseni szülőházát felrobbantatta.

Emil Ludwig, annyi más nagy ember mellett az ő életrajzírója is, az 1918-as összeomlásról azt jegyzi fel, hogy bár a német császárság eltűnt, a nép megőrizte a bismarcki művet, az egységes Németországot. Talán azért is, mert a kancellár nemcsak birodalmat épített, hanem ő vetette meg a német szociálpolitika intézményeinek és annak a generációs kölcsönösségen alapuló nyugdíjrendszernek az alap­jait, amelyek ma is a világ első országává teszik a szövetségi köztársaságot.

A realitás megragadása a politikában nehéz dolog – írta Bismarck. Terv ide, szándék oda, ugyanaz a párt, ugyanaz a politikus homlokegyenest ellenkező dolgokra üti rá a pecsétjét. A 19. század második felében komoly erőfeszítést tett azért, hogy a dolgokat a politikusok a nevükön nevezzék. Kegyetlen igazságokat mondott ki, például azt, hogy a német–orosz viszonytól függ Európa jövője. Hosszú, majdnem húszéves kancellársága alatt volt ez a viszony a történelem folyamán a legkiszámíthatóbb, s lemondatása után II. Vilmos császár elengedte az orosz kezet. (Kísérteties nézni, hogyan igyekszik ma Amerika a németek és oroszok olyan fokú szembeállítására, mint ahogy ez az első világháború előtt a Brit Birodalomnak sikerült.)

Külpolitikája gyakran érthetetlen volt az ideák felhőiben élő német polgár számára. A német egység akadályával, Ausztriával 1866-ban számolt le – ennek köszönhettük mi, magyarok, a kiegyezést –, 1870-ben a szuperhatalmi álmokat hajszoló francia császársággal, a kommün idején pedig a francia polgárságot és nem a kommunista eszméket hajszoló munkásvezéreket támogatta, akik anarchiába hajtották Párizst. A berlini kongresszuson 1878-ban hosszú időre biztosította Európa békéjét, és számunkra nem közömbös, hogy az ottani diplomáciai csatározások sztárja balkáni érdekszféránk biztosításával idősebb Andrássy Gyula, a Monarchia külügyminisztere volt.

A német kormány még tavaly augusz­tus 20-án határozta el, hogy tízeurós emlékérmet ad ki Bismarck születésének kétszázadik évfordulóján. Döntését azzal indokolta, hogy senki az ő korában oly nagyvonalúan nem testesítette meg a hagyomány és a modernitás kettősségét, mint az első német kancellár. Az a kor volt Európa fénykora.

Tamáska Péter – magyarhirlap.hu