Tudjuk, kibékíthetetlenek az ellentétek az úgynevezett jobboldal és baloldal, a nemzeti elkötelezettségűek, és a mit tudom én minek nevezzem, balliberentyűk között, ezt azonban egy egész országra és egy egész népre kiterjeszteni trottyant agyvelőtlenségre vall.

E kérdéssel nem is akartam foglalkozni, de a minap valami történelmi analfabéta azt rittyentette bele az éterbe, hogy Magyarország 1100 éve ketté van szakítva. Amely téveszme nekem egy Karinthy-poént juttatott az eszembe. Lukács György prehistorikus korából, vagyis marxista előtti időkből Ady Endrét megsemmisítendő oly módon, hogy Balázs Bélát akarta a helyébe magasztosítani. Ezért írt egy könyvet „Balázs Béla és akinek nem kell” címmel. Erre mondta Karinthy, hogy Lukács György kettéosztotta a világot, Balázs Bélára és mindazokra, akiknek nem kell. Magyarország szétszakítottsága körülbelül hasonló arányú.

A végzetes és kibékíthetetlen megosztottság, ellentét egy töpörtyűnyi, féktelen, nyüzsgönc, szűk, balpolitikai ficánkodó s magyargyűlölő csoport és az épeszű, jóérzésű túlnyomó többség között feszeng. Ami politikai espumisannál (bélszélhajtóval) megoldható. De erről majd később. Most az abszurd történelemhamisítással óhajtok foglalkozni.

A marxista-moszkovita történetírás összemosta a különbségeket, nem differenciált sohasem a múlt értékelésében. Noha azok sorsdöntően fontosak. A múlt és a jelenbéli ellentétek sem moshatók össze. Nem azonosíthatóak. (Lásd Kornis Mihály: „Ti sohasem fogtok tudni úgy gyűlölni minket, ahogyan mi gyűlölünk titeket.”) Mert a történelmi múlt legvadabb eseményeiben sem volt soha szó végzetes kettészakadásról. Ahogyan azt a mi balliberális Mórickánk elképzeli. Az Árpád-korban az István király és a Koppány, Vata, illetve a Vazul-féle ellentétek a hatalomgyakorlásért folytak, de a voltaképpeni szentistváni eszményt a megvakított Vazul leszármazottjai valósították meg! Tehát az „ellenzék”. Mert mindkét csoportosulás a magyar érdekeket óhajtotta szolgálni. Hol volt ott végzetesen kettészakadt, megosztott ország? Szűk érdekcsoportok Európában szokványos harcát végzetes nemzeti kettészakítottsággá fölpruttyantani? Náci-bolsi balliberális történelmi tudatlanság.

A kuruc–labanc ellentét eltúlzása ugyancsak téveszme. Mert mindkét mozgalom a magyarság érdekeit akarta szolgálni, csak másféleképpen. Közös nemzeti elkötelezettségük az 1711-es szatmári békében kulminálódott. Károlyi Sándor, Rákóczi kuruc hadvezére és Pálffy János Habsburg királyi labanc tábornok álltak egymással szemben, azzal a paranccsal, hogy irtsák ki egymást az utolsó emberig. Ha a labanc Pálffy a parancsot végrehajtja, több tízezer életerős magyar pusztul. Ehelyett a labanc és a kuruc, de mindkettő magyar, olyan békét kötött, mintha a bécsi hadsereg vesztette volna el a háborút. Vagyis a végzetes ellentétből a magyarság érdeke érvényesült, jött ki győztesen.

Ugyancsak történelmi pöccseteg-ökörség 1867 és a kiegyezés lenullázása. A 67-es és a 48-as párt korántsem állt szemben egymással végzetesen, nem szakították ketté az országot, mert a kiegyezés hívei azt vallották: „1867-en keresztül 1848-ért”. És a parlamentben szidták ugyan egymást, de mégis együtt építették föl az országot tévedések és hibák ellenére. Csak egy adat: 1910-re kétszáz év óta először került a magyarság többségbe a Kárpát-medencében a soknemzetiségű kisebbséggel szemben. Az egyéb elképesztő fejlődésről nem is szólva.

Nos, tehát a mai, szemben álló táborok között elképzelhetetlen bárminemű együttműködés, mert mindkét tábor végzetesen mást akar. És a nemzeti akaratnak jottányit sem szabad engednie, mert akkor elveszett az ország.

Szalay Károly - demokrata.hu