Nem tisztem eldönteni, hogy mindez igaz-e vagy sem. Azonban az ember nagyritkán valóban találkozhat olyan dolgokkal, amelyek mélyebb átgondolása ténylegesen olyan messzire vezethetnek, ami már ártalmas lehet az egészségre.
A Liszt Ferenc téren számos kisebb-nagyobb, trendinek látszó étteremmel vegyített kávézó sorakozik egymás mellett, amelyek esténként többnyire dugig vannak hozzájuk hasonlóan trendinek látszó fiatalokkal. Iszogatnak, beszélgetnek, jól érzik magukat, mint bármely más helyen. Ugyanakkor az egész közeget körüllengi valamiféle nehezen megfogható, gyomorforgatóan émelyítő hangulat. A giccs, a rongyrázás, az ízléstelen magamutogatás különös egyvelege, amely egyesek számára éppen annyira vonzó, mint amennyire mások taszítónak érzik. Aki járt már ott, tudja, miről beszélek. Aki pedig nem, az se csüggedjen; egy esti séta erejéig érdemes végigjárni a sorok közt. Rendkívüli tanulságokkal szolgál. Külön világ a városon belül. Jómagam Sznobériának hívom.
Azonban Sznobéria zárt közegét esetenként megzavarja valami. Valami, ami nagyon, de nagyon nem illik az idilli képbe, a tökéletesség illúziójának délibábjába. Idegen, kívülről érkező behatás, ami természetesen ellenérzést, tiltakozást vált ki e díszes kompánia tagjaiból.
Egy idős, nyugdíjas bácsi tűnik fel az asztalok körül helyet foglaló sznobériaiak között. Mindkét kezében egy-egy virágcsokrot szorongat, fejében a hatvanas éveket idéző világos kalap. Szomorkás arccal lépked az ifjak között, akik legalább is az unokái lehetnének, azonban mégis úgy fest, mint akiben még kellő mennyiségben maradt abból a bizonyos büszkeségből. Nem ám egy randevúra igyekvő, romantikus lovag, csupán egy nyugdíjas. Egy nyugdíjas, aki el szeretné adni a kezében szorongatott csokrokat. Nem hajléktalan, nem bűzlik az italtól és az olcsó cigarettától, nem játssza meg a vakot, a mozgássérültet. Csupán szeretne pár forintot keresni egy olyan nemes gesztussal, amiről én még azt tanultam: szép dolog. Talán nincs is nála több, mint az a két csokor, amit a kezében tart. Egy estére talán ennyi is elég lenne neki.
Viszont Sznobéria lakói különös teremtések. Egytől egyig kegyetlenek, dölyfösek. Többségük tudomást sem vesz a bácsiról. Úgy tesznek, mintha ott sem lenne, nem létezne. Mások legyintenek rá, elküldik, elhessegetik. Nekik nem kellenek a virágok, nem kell senki, aki megzavarja üdvözült felsőbbrendűségüket. A szemükben a bácsi csak egy betolakodó, egy kívülálló, akinek nem kéne ott lennie, ahol van.
Pedig valójában aligha hihetné az ember, hogy egy csokor többe kerülne, mint egy pohár üdítő vagy egy csészényi nevetséges szóösszetételből összetákolt „kávékülönlegesség”. Pénzt azonban nem adnak neki a virágaiért. Ugyanakkor hallani sem kell, hogy egymás között miről folyhat a beszélgetésük; az igazságtalan és kegyetlen világról, a sok vélt vagy valós sérelemről, a dolgok jobbá tételéről. Erről oly sokan szeretnek beszélni egymás között. Sznobériában már csak így mennek a dolgok.
Én meg csak nézem, nézem ezt a jelenetet. Szívem szerint elmondanám a magamét az ifjúságról, a fiatalokról, a jövő generációjáról… De nem megy, mert nem értem. Egyszerűen nem értem!
Sztakó Balázs
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
