Majd a római konferencián Orbán Viktor általánosságban az olasz jobboldalhoz szólt, a hazáját szerető embereknek üzent, és nem mellesleg finoman visszaszólt Conte kormányfőnek is.

Merthogy a második és a harmadik esemény között a magyar kormány kinyújtott kezét látványosan ellökte Olaszország miniszterelnöke. És nemcsak ellökte, de durván beleszállt a visegrádi országokba is. Hogy az olasz közönség őt ezért pfujolta, az utána következő Orbán Viktort pedig hősként ünnepelte, az önmagáért beszél.

Közelebbről nézve az olasz helyzetet, amelyet Orbán Viktor a jelek szerint jobban ért, és – paradox módon – az olasz emberek érdekeit is jobban képviseli, mint a saját miniszterelnökük, különös fejleményre bukkanunk. Minél több idő telik el Matteo Salvini úgynevezett kivonulása óta, annál bizonyosabb, hogy valóban önkéntes visszalépésről van szó. Valahogy úgy áll a helyzet, mint Magyarországon a 2006-os választáson: utólag világos, hogy a Fidesznek nem akkor és ott kellett kormányt alakítania. Gyurcsány dőre módon belesétált a csapdába, bedöntötte az egész baloldalt, máig hatóan elpackázta az érdemi ellenzéki politizálást. És végigment a maga útján a Fidesz is. 2010-re soha nem tapasztalt fölénnyel vette be a hatalom sáncait, és hogy a lendület kitart, jelzik a rendre kétharmaddal megnyert választások, a töretlen népszerűség.

További azonosság az olasz és a magyar helyzet között, hogy az ellenzéki pártok mohósága nem ismert határokat, és néhány morzsáért eladták magukat. Az Öt Csillag a Jobbikhoz vagy az LMP-hez hasonlóan eredetileg a teljes politikai spektrum tagadására szövetkezett, büszkén hirdette, hogy a korrupt elit egyetlen pártjával sem fog össze. Majd amikor felcsillant a lehetőség, hogy koalíciós társat váltva hatalomban maradhassanak, sunyin összehúzták magukat, és betagozódtak abba a hatalmi elitbe, amelynek bírálatával annak idején feltűntek. Ma az Öt Csillag engedelmes kiszolgálója a globális hatalomnak, csendben asszisztál Olaszország afrikaiakkal való elárasztásához, és nem mellesleg elutasította a Liga felhívását azonnali választásra, amely az egyetlen demokratikus felhatalmazást jelentette volna minden érintett párt és mozgalom számára.

Olaszországban most van 2006. A baloldal halálos ölelését elfogadó Öt Csillag népszerűsége valószínűleg hónapokon belül bezuhan. Már a koalíciós vita idejére elvesztették támogatottságuk felét, és a lejtőn nincs megállás. A baloldali pártok – akárcsak a kisebb jobboldaliak – lényegében stagnálnak. Matteo Salvini idén júliusban elérte az elérhetetlennek hitt 38 százalékos népszerűséget, amely túlszárnyalta a választási eredményét is. Csakhogy ez a maximum, legalábbis kormányhelyzetben. Salvini okosan felmérte, hogy ennyi, nincs tovább, és tanácsosabb átengednie a hatalmat egy időre, ha nem akarja kockára tenni a Liga és Olaszország jövőjét. A szükségszerű megtorpanás és a borítékolható lecsúszás helyett elnapolta a győzelmet. Nem követte el azt a hibát, mint Gyurcsány és Di Maio, hogy rövid távú célokért feláldozza a teljes jövőt. Lemondott a belügyminiszterségről, hogy kormányfőként térjen vissza, kiszállt a hatalomból, hogy idejében fölkészülhessen a visszatérésre.

Mert amikor majd Salvini visszatér, akár koalícióban, akár egyedül, de mindenképpen megveri a hazug baloldali konglomerátumot. Visszatérhet a nemzeti politizálás, és ha Salvini kiépíti a maga centrális erőterét, ha valamilyen módon szövetséget teremt a többi nemzeti és jobboldali erővel, akkor ciklusokon át övé lesz a hatalom. Igen, még abban az Olaszországban is, ahol olyan gyakorisággal változnak a kormányok, mint máshol a reggel és az éjszaka. Hiszen a mostani már a hatvanhatodik kabinet 1945 óta, ami egyrészt önmagában vicc, másrészt pontos jelzése annak, hogy éppen ideje politikai stabilitást teremteni, hiszen ezt a jelek szerint az olasz emberek még nemigen ismerik.

Hogy most mi következik? Az olasz társadalom egy időre megtapasztalja a legrosszabbat. A kikötők nyitva, a négerek ellenőrizetlenül özönlenek az országba. Dél-Olaszország, amely eddig az Öt Csillagot választotta, politikai válaszút elé érkezett. Pontosan úgy, ahogyan a baloldali pártokat, mozgalmakat támogató magyar társadalom egyik fele is 2006-ban. Vagy a Jobbikot támogatók néhány évvel ezelőtt. A felocsúdás kellemetlen, de szükségszerű. És a történet végén felsejlik a jövő, amely immáron nem szivárványszínbe, nem az iszlám zöldjébe, hanem a trikolórba öltözteti Itáliát.

Ezért kapott olyan nagy tapsot Orbán Viktor abban a hatalmas római sátorban. Mert vendéglátói pontosan tudták, ki érkezett hozzájuk. Az az ember, akinek sikerült. És ha neki sikerült, sikerülhet másnak is Európában.

Szentesi Zöldi László -]]> www.demokrata.hu]]>