Egy keresztény lelkész még akkor is ez utóbbihoz tartozhat kizárólag, ha netán politikus vagy állami vezető. De ezen messze túlmutatva, terve hosszú évtizedek óta az első olyan elképzelés, amelyben a máskülönben szétszakadékolt magyarság máris egyetért. Mert kérem tisztelettel. Vettem magamnak a fáradságot, és figyeltem a balliberális média reakcióit. Göczey Zsuzsától Hegedűs D. Gézáig más és más lelkesedéssel ugyan, de az emberek örültek, ha az ifjúság aktív zeneélvezővé válik. Természetesen fanyalgincák is előkunkorodtak Balog Zoltán bejelentése hírére, de ettől lett hitelessé az a tény, hogy az iskolai énekoktatás közügy.

Őrületesen sok szép ifjúkori emléket őrzök odvasodó koponyacsontom mögött, de talán a legeslegszebbek közül való, amikor kis rövidnadrágosként ezertagú diákkórus tagja voltam, és a kecskeméti Katona József Színházban az ülő és álló helyeket elfoglalva egymásnak daloltuk harsányan: „Énekelj magyar ifjúság, míg a nemzetek meghallják, hadd hallják, szebb hajnal virrad ránk…”

Nem voltam zenei tehetség, sőt hamis hangú voltam, de a kecskeméti születésű Kodály Zoltán nem ismert ilyesmit, s híveit, akik között sok volt már akkor is az iskolai énektanár, a zene, az ének, a kóruséneklés hatalmas jellemnevelő, -fejlesztő potenciálját fölhasználta az oktatásban. A Református Kollégium cserkészcsapata „Regös csapat” volt, ellentétben a mi természetjárást, vízi sportokat szorgalmazó kegyesrendi cserkészcsapatunkkal. A piaristák rátermettségét jellemezte, hogy hamar fölismerték egyfelől a néprajzkutatás nevelői jelentőségét (amelyet persze afféle amatőr szinten űztek és űztünk később mi is), és fölismerték a magyar népdal tudat-, szellem- és zenei ízléskészséget formáló erejét is. Ezért aztán egykori tanárunk engem bízott meg, hogy regös őrsöt alakítsak kísérletként. S a máskülönben református-katolikus gimnáziumi vetélkedés nem volt akadálya annak, hogy fölkeressem/ük a református regösöket tapasztalatcserére, pontosabban, hogy tanuljunk tőlük, mi fán is terem az a regölés? A nyári cserkésztáborok utolsó, búcsúzó tábortüzéhez meghívtuk a közelben található falu lakosait, és az ő népdalaikat mi tanítottuk nekik. És a világ legtündéribb paraszti dallamára, „Kis kece lányom, fehérben vagyon…” azt énekeltük: „Rakd meg, rakd meg cserkészpajtás azt a tüzet, isten tudja mikor látunk megint ilyet….” És mindig könnyeztünk, hátha….

A dalkultusz összeboronálta a különféle felekezeti, állami iskolák diákjait. A közös ének a közösségtudat erejét sugalmazta. A Kápolna utca sarkán áll ma is a hajdanvolt főispáni ház, a kerületi cserkészcsapatok központja. Ott rendezték meg évenként a népdalversenyeket. Minden csapatból két-három versenyzővel. Nem az éneklés szép kivitelezése volt a fontos, hanem az, hogy ki tud több népdalt? Vagyis a szorgalom és az akarat egyenjogúsíttatott a tehetséggel. Központilag szétosztott lapokra kellett népdalcímeket fölírnunk. A mérhetetlenül nagyszerű, zsebkönyv alakú 101, 102, 103, stb. magyar népdalkiadványok ezernél is több dalszöveget és kottát tartalmaztak. És a leírt dalcímek közül a versenybírák, ellenőrizendő a listák hitelességét, énekeltettek tetszésök szerint valamit. Ide kell írnom a nevét: Réthei Prikkel Alajos református kollégista diák majdnem ezer népdalt tudott kívülről… Istenem, de szép idők voltak.

]]>www.demokrata.hu]]> - Szalay Károly