„A májusi klímatüntetésen jutott eszembe először, hirtelen mennyire cool lett a klímaválság miatt aggódni. Hemzsegtek az angol nyelvű közhelyek, lelkes és jóhiszemű tinédzserek főszerepben, táblák a közelgő klímakatasztrófáról, slampoetryk, s persze volt néhány utalás a túlzott szén-dioxid-kibocsátásra is. Az mondjuk rögtön feltűnt: hiányoznak az olyan konkrét követelések, hogy például vessenek ki kőkemény adókat luxusutazásokra, széntüzelésre, vagy emeljék sokszorosára a széndioxid-kvóták árfolyamát. Persze ne legyen az ember telhetetlen.

A klímakatasztrófa híreit figyelve, akár örülhetnénk is, hogy a klímaválság ugyan könnyen fogyasztható (és minden bizonnyal lebomló) politikai termékként, de legalább bekerült a globális média főáramába. Lángoló jég Szibériában és Alaszkában, Grönlandon 197 milliárd tonna víz olvadt egy hónap alatt az óceánba, ami önmagában fél milliméterrel emelte a globális tengerszintet, hőhullám söpör végig Nyugat-Európában, Norvégiában volt olyan éjszaka, amikor nem ment 20 fok alá a hőmérséklet: a Meteorológiai Világszervezet adatai szerint, az idei július volt a valaha mért legforróbb hónap.

A baj itt van és ebben a helyzetben nyilvánvalóan nem elégséges ezoterikus műhelyekben, mozgalmakban kongatni a vészharangot, hiszen a főáram, a pop-kultúra, a bulvármédia jut el százmilliókhoz. Azonban nem lehet felhőtlen az örömünk afelett, ahogyan a klímaváltozás a nyár slágere lett. A globális nagytőke és a helyi elitek által ellenőrzött főáramú nyilvánosság tudniillik kétféleképpen is veszedelmesen torzítja a klímaváltozásról szóló diskurzust.

Az egyik népszerű megoldás az egyéni felelősséget abszolutizálja és bűntudatkeltésre, a szégyenérzet felébresztésére játszik (greenshaming). Azt a látszatot kelti, mintha az ökológiai válság pusztán a tudatossá és etikussá nevelt »jóemberek« magáncselekvéseinek lenne a függvénye (lásd: műanyagmentes július, amit augusztusra még a KDNP is felfedezett). Miközben a paradigmaváltásnak természetesen az egyéni magatartások szintjéig kellene elhatolnia, az egyéni fogyasztási gyakorlatok átalakítása kevés reménnyel kecsegtet a termelési folyamatok megváltoztatását illetően. A fogyasztó egyén ugyanis ezer szálon foglya pontosan azoknak a termelési folyamatoknak, amelyek gépiesen zabálják fel életfeltételeinket.

Abban a világrendben, amely előidézője a globális felmelegedésnek is, Marcuse pontos megfogalmazásával, a <technika és a tudomány> vette át az uralom legitimációjának funkcióját. Most, hogy bajok vannak, mi sem természetesebb, minthogy a <technika és a tudomány> szállítja majd a megoldást a gondokra, csak higgyünk benne. Ennek jegyében hirdeti például a nukleáris lobbi (és nyomukban lelkes politikusok, mint az egyébként populista magyar miniszterelnök), hogy az atomenergia a megoldás a klímaválságra. Más kérdés, hogy teljes életciklust vizsgálva, egy atomerőmű sem klímabarát: a nyersanyagot ki kell bányászni, oda kell szállítani, csakúgy, mint az építőanyagot, a létesítményt fel kell építeni, majd le kell bontani, a hulladékot pedig nem csak elszállítani kell, hanem el is vermelni, lehetőleg évezredekre biztonságosan.”

Az eredeti, teljes írást ]]>itt olvashatja el]]>.

]]>www.mandiner.hu]]>