„Ne legyünk büszkék Karikó Katalinra!” Ezzel a címmel írt jegyzetet a HVG-oldalán az egykori SZDSZ holdudvarának egyik oszlopos tagja néhány nappal azután, hogy két magyar Nobel-díjast is ünnepelhetett az ország. 

 A hatalmas magyar siker, a két Nobel-díj – Karikó Katalin mellett Krausz Ferenc fizikusé – valójában csak ürügy, a lényeg ugyanaz, mint tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőtt: az a visszataszítóan magyarellenes szemlélet, ami soha nem változik náluk. Révésznek – mint kiderül a cikkből – nem egy magyarral, nem Karikó Katalinnal van problémája, hanem a teljes magyarsággal.

A szerző hosszan idéz Petőfi Sándor A magyar nemzet című verséből, amivel bizonyítani igyekszik, hogy már a lánglelkű költő sem volt büszke a magyarságra. Erről csak annyit: Petőfi valóban „ostorozta” a magyar nemzetet, az akkori történelmi helyzetnek megfelelően, de szó sincs arról, hogy ezt általánosságban, koroktól és a nemzet aktuális állapotától függetlenül tette volna. Révész mégis így interpretálja a költő szavait, a jelenre aktualizálva, hiszen azt írja: „Ennyit a Nobel-díj fényében napozó kormány hirdetéséről, miszerint »Nekünk, magyaroknak van mire büszkének lennünk«. Ennyit a »nemzeti büszkeségről« az idei magyar Nobel-díjasok kapcsán. Aztán, akinek ez nem tetszik, határolódjék el Petőfitől mint a nemzetet apátiába döntő kozmopolita nihilistától.”

Aztán érezhetően önmaga hatása alá kerül és így folytatja: 

De még itt sem ér véget a szellemi ámokfutás, a szürreális okfejtés odáig fajul, hogy az érdemtelen büszkeség – vagyis, ha az adott eredményhez, Nobel-díjhoz, vagy sportsikerhez egyénileg nincs közünk – az nem csak indokolatlan, hanem kifejezetten káros is. Révész szerint „a teljesítménytől független büszkeség, mely önérzetet, önbecsülést növel alaptalanul, ráárad azokra a közéleti tényezőkre, politikusokra, kormányokra, pártokra, amelyek ezzel megkínálják az embereket.”

Értjük, persze, hogyne értenénk. 

 Na meg az is nagyon veszélyes, hogy az élet bármely területén elért magyar egyéni vagy csapatsikereket közösségi élményként megélő emberek milliói kezdik elhinni, nem kell kicsinek lenni, mert a magyar értékek jóval túlmutatnak a bő gatyán és a fütyülős barackon.

Ezek az emberek tényleg nem tudnak mit kezdeni a nemzettel mint közösségi létformával, mert a liberális dogmájuk csak az egyént ismeri el, akinek jogai vannak, és ezek az „emberi jogok” mindenek felett állnak. Saját magukat helyezik a nemzeten kívülre, miközben felháborodnak, ha nemzetidegennek nevezik őket. De talán még egyszerűbb a képlet, arról lehet szó, amit a rendszerváltás után nem sokkal, 1993-ban Kornis Mihály író fogalmazott meg, hol máshol, mint a Beszélő hasábjain: „Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.”

De a gyűlölet nem pálya, ez maradjon az ő problémájuk, mi inkább legyünk büszkék a Nobel-díjasainkra, és az újabban egyre eredményesebb labdarúgóinkra is, mert Révész állításával ellentétben az ilyen fajta büszkeség nem érdemtelen jutalom, hanem annak a kifejezése, hogy összetartozunk, egy vérből valók vagyunk.

Borítókép: Révész Sándor (Forrás: Facebook)

Kis Ferenc

]]>www.magyarnemzet.hu]]>