Ma 2019 december 14. Szilárda napja van. Holnap Valér napja lesz.
f470955dcf29c4a328e45162e8a25b8a.jpg

Prof. Molnár Tamás - Válság

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

A címben használt szót egyre gyakrabban használjuk, és fennáll annak kockázata, hogy megszokjuk, élünk vele. Ez elkerülhetetlen, mivel közhangulatunk vagy inkább civilizációs hangulatunk egyre inkább valamennyi hanyatló korszakéhoz válik hasonlóvá.

És a hasonlóság nemcsak ennyi: más világvégek (lásd Romano Guardini mintegy harminc év előtti címét) kortársaihoz hasonlóan mi is tagadjuk azt, ami körülöttünk van és ami reánk vár. Jacques Bainville írta, hogy az emberek többsége sosem tud más utakat elképzelni, mint a családias megszokottat; a válsággal szembeütközünk és tragédiát hordoz, de nem éberséget.

Írta: Prof. Molnár Tamás.

Mindazonáltal az elit valahogyan érzi, hogy világunk összeomlóban van, és többféleképpen reagál erre a kilátásra. Itt nem célom arról érvelni, vajon közeli vagy távoli-e ez az összeomlás, és milyen formát vehet fel; célom egynéhány adott válasz vizsgálata. További megszorításom: nem a hivatalos elitek, kormányok, világszervek, vezető médiák és bürokráciák válaszait vizsgálom, melyek általában megerősítik, hogy a kilátások biztatóak, a GNP-k növekednek, több anyag lesz (az óceánok fenekéről és az űrből) az anyagi gyarapodás növekedéséhez, és több oktató televíziós műsort fognak sugározni mindenki kulturálásának érdekében. Komoly agyak válaszait tervezem áttekinteni - írókét, gondolkodókét, tudósokét, prófétákét, pszichológusokét és papokét.

Eme emberek szerint a válság a két legidősebb közintézményt, az Egyházat és az államot érinti. A modern politológusok elméleteivel szemben e két intézményt nem lehet szétválasztani, hasadásuk a válság első lépcsőjét jelzi. A szent királyság (La Royauté sacrée, Párizs, 1984) c. munkájában Jean Hani úgy érvel, hogy a természetes egyenlőtlenség igényli a hierarchikus struktúrát, miáltal az egyenlőtlenség szociálisan integrálódik. Máskülönben előáll a rendetlenség, a társadalmat összetartó erő porózus, rideg lesz és a politikai test szétesik.(1) Ebben az elemzésben a császár vagy király az istenség képviseletében együtt tartja az épületet (Egyiptom, Perzsia, Júdea, Kína, Japán, középkori államok stb.), de alá van vetve bizonyos népi felavatásnak közfelkiáltással inkább, mint szavazással.

Jean-Pierre Dupuy az École Politechnique-től Rendek és rendetlenségek (Ordres et désordres, Párizs, 1982) c. művében kiegészítő tézist állít fel, mellőzve a királyságot. A modern társadalom válsága azzal a ténnyel magyarázható, hogy maga mögött és fölött nem ismer el referenciarendszert, így a polgár nem transzcendens rendezőelvet vagy hatalmi forrást ismer el. Mivel mindenki egyenlő, mint a gázmolekulák egy tartályban, a folytonos mozgatás tűnik egyetlen ,,törvénynek" lenni, mely mozgatás motiválna minden molekulát a csúcsra kerüléshez. Ez pontosan az, amit a klasszikus szerzők ,,anarchiának", a demokrácia belső logikája miatti végterméknek hívnak.

A Sorbonne-on nemrégen (a ,,legitimitásról") tartott előadásom során egy kérdésre válaszolva azt sugalltam, hogy a fenti két elemzés egyes kontinentális nemzeteknek az Egyesült Államokkal szembeni eltérő állapotából jött létre. Az előbbiek (a paradigma itt Franciaország) radikális forradalmon mentek keresztül, amelyben jelképesen lefejezték a szakrális referencia rendjét, mind az Egyházat, mind az államot. Az előálló népi szuverenitás valóban Dupuy tézisének felel meg, mivel a polgároknak kétségeik vannak saját ,,szuverenitásuk" érvényessége felől, miközben a választottaik gyakorlatilag egy oligarcha osztálynak megfelelően viselkednek, állandóan saját érdekeikkel törődve (hatalomnövelés, újraválasztás, meggazdagodás), és csak kis időt fordítanak az általuk képviseltek ügyeire. Álarcot tesznek fel (a görög tragédiák persona-ja), amely lehetővé teszi számukra két szerep eljátszását. Ellentétben azon nemzetekkel, melyek ,,megölték Istenüket és királyukat", én így folytattam: az Egyesült Államok nem ment keresztül e fordított metanoián, nem választotta le magát az ősi (angol) alkotmányról, a Bibliáról és e felső referenciahálózatról. Az amerikai polgári társadalom anarchiája ellenére gyakorlatilag az egész polgárság kitart ,,az Isten alatt állás" hitében, és egy olyan kormányrendszer mellett, mely hasonlít a korai puritánok városi gyűléseire, tehát kitart egy félvallásos intézmény mellett. Amerika lakosságának talán már fele ateista és erkölcstelen, cinikus és érzéketlen; de a köztársalgás nem vált le az Isten akaratából történt eredetéről.

TN6_1111006024316.JPG

A vitát mégsem zárjuk le ilyen megfontolásokkal; csupán egy kiindulópontot szereztünk, melyből értelmet nyer a válság. A helyzetek nem statikusak, hanem egy divatos irányt követnek, ahogy az nyilvánvalóvá válik, mivel még az Egyesült Államokban is megfigyelhetjük hatalmas népcsoportok elidegenedését a nemzeti eszméktől, erkölcstől, törvényi rendszerektől, vallásoktól, intézményektől - sőt magától a népi szuverenitás eszméjétől is. Mindenekelőtt olyan elidegenedést, melynek megszokott formája most növekvően erőszakos - kezdve a sztrájkokkal a terrorizmuson át a gyermekekkel való visszaélésekig és a törvényesített abortuszig -, nem lehet egyszerű statisztikai, jobb játszótéri vagy további szociálpszichológiai probléma. Úgy látszik, hogy az elhidegülés be van építve a tömegipari társadalmak mindennapi életrutinjába. Ha kiemeljük a rutint és az azt fenntartó prosperitást, a szakadék alja nem is észlelhető mélységben van.

Ennélfogva a válság más elemzői a szociális és politika alatti megfigyelési platformra ereszkednek. Egyik közvetlenül alatti platform megfigyelője szerint a válság mélyebb oka a mi lélektani víziónk. A század közepe táján mi ezt még mély pszichológiának hívtuk, úgy teoretizálva, hogy az általános rossz közérzetet az egyéni kéjvágynak ütközései okozzák, amint annak gerjedéseit a reális világ akadályozza. Freud illúziója (a pontos ellentéte annak, amit ő Egy illúzió jövője - The Future of an Illusion-ben ajánlott) a vallással kapcsolatban az volt, hogy az ember felszabadulhat pszichéjének viharos impulzusai alól (első lépés), és (második lépés) a pszichoanalizált egyének ütközésektől mentes világot fognak létrehozni, egy felszabadult emberiséget.

Junggal és követőivel a szín az egyének minidrámáitól a kollektív történelmi dimenzióba lépett, az őstípusokhoz, melyektől lelki struktúráinkat kölcsönöztük. Freud számára a vallás illúziók széles hálózata volt; Jung számára viszont a vallás és a még mélyebb rétegek megtagadása volt a tényleges forrása a modern páciensnél és általában a modern embereknél található jelenségeknek. Így a ,,válság" más arculatot kapott: civilizációs jellege lett, mi több, esetleg ciklikus, talán kozmikus jellege. Mindenesetre egy teljesen új ,,mélység" vált bizonytalanul láthatóvá a pszichében, a viselkedésben, az ember történelmi létezésében, egy a strukturalisták, egzisztencialisták, hermeneuták és mitológusok által vizsgált mélység.

Érdekes, hogy ez az új mélység valami közöset mutat fel a legújabb matematikával és nukleáris fizikával: mindkét terület, úgy a lélektani, mint a tudományos, feladta a közérthetőben, a racionális ítélkezésben való alapítását. A matematikából játékelmélet lett, gyökerei többé nem az észlelhető világban, hanem tetszőlegesen szaporított megállapodásos jeleiben vannak; a pszichológia, kiterjesztve az antropológia- és a kultúraelemzés felé, elhagyta bizonyíthatóan öntudatos területét, sőt a konvencionális tudatalatti területét is, alávetve magát ama kollektív mítosznak, hogy senki sem képes megbizonyosodni önvizsgálat útján. Levi-Strauss írja: ,,A dolgok úgy történnek, mintha a társadalom és a kultúra a halál problémájára adott válaszként jelennének meg: a társadalom azért van, hogy elhárítsa az állat (ember) haláltudatát, a kultúra pedig az ember létezésének tényére adott válaszként jön létre" (Paroles données, Sorbonne lectures, 1984). Ezek után hogyan lehet a létezést és a kultúrát egyébnek, mint elidegenítőnek tekinteni? Másokat is idézhetünk, de úgy tetszik, hogy azon munkák összegzője nem más, mint az ember, az öntudat, a jelentés, a törekvések, a civilizáció egyenes leszólása. Egy pillanatra visszatérve Jean Hanihoz és J.-P. Dupuyhez, evidenssé válik, hogy a Levi-Strauss és mások által bemutatott infrastruktúrára nem lehet ,,megszentelt világot", de még jól rendezett politikai testet sem építeni. De kövessük csak Jung útját. James Hillman megkísérli a pszichét ,,rehabilitálni" úgy, ahogy mások, például Saussure és Benjamin Whorf a nyelvet ,,rehabilitálták".

Mit céloztak e törekvések? Céljuk bemutatni, hogy a psziché (vagy a nyelv) független jelenség saját struktúrájával, és nem rendelkezik egy alapréteggel az öntudatban és az értelemben. Whorf számára a nyelv jelek hálózata, mentes az ember érzékleteinek szolgaságától és a belső élettől, amelynek régi elméletek szerint kell kifejeznie, a nyelv valójában saját szabályainak megfelelően diktálja, hogyan érzékeljünk dolgokat és miket állítsunk azokról. Röviden, egy önmagában zárt rendszer, struktúra, mely meghatározza gondolatainkat és viselkedésünket. Amint Jean Brun professzor írja (Az ember és a nyelv - L'homme et le langage, Párizs, 1985), ebben az elméletben elvész az isteni és az emberi dimenzió, a szavak modulációja, amint azok költőiséget, titokzatosságot, szerelmet és félelmet fejeznek ki.

Hillmannál a psziché is hasonló: vak lüktetések (pulsion) kötegeiként létezik, melyek mindegyike akadálytalan önkifejezés akaratával rendelkezik. A vak lüktetések és önkifejezések voltak azok, amit a pogányok (mindig a görögök, akik ,,jó pogányok" voltak) isteneknek hívtak, miáltal az ösztönéletet istenesítették és felszabadították azt a közösség és a hatóságok gyámsága alól.(2)

A kereszténység határozottan beavatkozott e vak lüktetések szabad életébe; ezeket általában az ördög birodalmába utalta. A vak lüktetések Hillman, Foucault és mások értelmezésében bűnökké váltak, fizikai energiájuk el lett nyomva. A kétezer év kereszténység megcsonkította őket, és az orvosi gyakorlat betegségként diagnosztizálja ezeket. Csak ,,a jón és ördögin túli" visszaállított pogány nézet lesz képes a pszichikai ,,betegségek" eltörlésére, a szimptómák pozitív szemléletére.

Itt van tehát számunkra az ember modern pszichológiai képlete, amely össze van kötve a rossz politikai közérzettel, és nagymértékben okozza is azt, és amit mi a válság kifejezett jelének hívtunk. Hogyan kell értelmeznünk közös jelentésüket?

A közösség szintjén azt mondhatjuk a válságról, hogy az a társadalom (nemzet, család) elkülönülése a transzcendenstől, annak megszemélyesítésétől és jelképeitől. Nem lehetetlen, hogy jelenleg anélkül, hogy tudnánk erről, új kapcsolat jön létre a társadalom és annak gondviselésszerű ügynöke között. Kérdés, melyet itt nem kísérelek meg elemezni, hogy vajon a szentségtelenített, önvonatkozó társadalom életképes-e, vagy pedig a lelkileg önálló társadalmak történelmi korszakába lépünk.

Mostanság ezek éppen azok, amelyeket totális társadalmaknak kellene hívnunk (melyeket A. Zinovjev félelmetesen prózai módon írt le), elhanyagolva itt a kötelező Hitler- és Sztálin-hivatkozást, mintha a jelenség máshol nem lépne fel, hozzánk közelebbi helyen is. Mint korábban mondtuk, nem lehetetlen, hogy a társadalmak Istentől elűzött állapotban is élhetnek. A válság intézményessé válhat.
Mégis, most sokkal közelebb kerülünk a válság megvilágításához, ha megvizsgáljuk a szintet, melyen a modern pszichológia működik.(3) A társadalom Istentől elkülönülésének (ez az első, fenntartva korszakunknak) párhuzamosa az egyén pszichéjének elkülönülése az erkölcsi ítélettől. A társadalom, mondják szerzőink, nem tud létezni a szerkezetébe épült transzcendens nélkül; a lélek szintén csenevész marad vezető erény megtanulása nélkül. Jung, Hillman, Foucault és Levi-Strauss előfeltevései: (a) hogy amit mi erénynek (erkölcsösség, a jó megkülönböztetése a rossztól) tartunk, az feltételes, az Isten és ember keresztényi nézetétől függő, és hogy (b) más nézetek fölé helyezett, azokat önkényesen akadályozza. A keresztény nézet elég életerős volt ahhoz, hogy eszméire felépüljön egy civilizáció, de most már, Hillman szavaival élve, ,,civilizációhordozónak nem alkalmas". Összegezve, most már akadályozza a psziché energiáját: lelki rendetlenségek és betegségek szimptómáit okozza. Most át kell térnünk az emberi viselkedés kereszténység előtti vagy utáni megértésére, és meg kell szabadítani a lelket a kereszténység erkölcsi kötelmeitől.

Így érünk a válság harmadik összetevőjéhez, a vallás síkjához. A kortárs elit (a miszticizmus és mítoszok filozófusai, antropológusok stb.) ,,gnosztikusnak" címkézhető, de csak abban az esetben, ha a terminus alatt nem az első századok valamely szektáját, például a fő mozgalmat, a valentiniánusokat értjük, hanem Gilbert Durand átfogó meghatározását: ,,A gnózis a teljessé tett és üdvözítő tudás." Ebben az értelemben nem szükséges aprólékosan vizsgálnunk a második és harmadik századi keleti mediterrán térséget, hanem meg kell találnunk az emberek egy titkos doktrína által való megváltása iránti előszeretetét, amelyben avatottnak kell lennünk, hogy hatékonyságot érjünk el.

Ez a doktrína (melyről később részleteket látunk) válságok idején mindig népszerű,(4) mivel a hiteltelenedett keresztény teológia és dogmatika után - amellyel sok nép nem akar társulni, vagy azt állítja, hogy jobb változatokat talált - a második legjobb választást kínálja a tanult és kísérletező fejek számára.

2000001165800.JPG

Visszatérve a mi időnkhöz, így egyfajta ,,új vallás" állt elő, amely ,,a filozófusoké, nem Jézus Krisztusé", amint ezt három évszázada Pascal nagy pontossággal állította. Ez egy értelmiségi munka eredménye, amely egyenlő távolságra van a korábbi évtizedek durva hitetlenségétől és a hagyományos monoteizmustól. Sok helyen jut kifejezésre az ezotericista tanulmányban, a keleti vallásokban, Eliade munkáiban, az iszlámológiában és nyugati tudósok kis csoportjában úgyszintén.(5) Szinkrétikus doktrína (több doktrína keveréke, mint általában bizonytalan időkben lenni szokott), fő terjesztői mégis azt állítják, hogy ez lenne a legegyetemesebb az emberiség történetében. René Guénon és sok tanítványa - akik között F. Schuon, M. Eliade és több alkimista, neo-plátonista, asztrológus és szimbolista tanítvány - egy Nagy Hagyományt posztulál, mely olyan öreg, mint az emberiség, és szokás szerint mindenütt jelen van, de csak Indiában, Tibetben és még néhány helyen maradt fenn. De fennmaradt az öreg nyelvekben is (szanszkrit, sőt görög, latin, arámi, perzsa, kelta stb.), és régi építészeti rajzokban, szent rítusokban és jelekben, sámánizmusról és próféciákról szóló feljegyzésekben is. Ez nem egy hagyomány a sok közül, hanem az örökké átható dokumentációja az ember és a valóság közötti első és ősi találkozásnak, ez az Ősi-Élmény (Ur-Erlebniss) és kifejezi ama valóságot az emberi/isteni megnyilatkozások minden szintjén.

Guénon munkái, melyek ma rendkívül befolyásosak, a legapróbb tudományos igényeket is kielégítik, amint ő előrajzol etimológiákat, intézményeket, jelképeket és ceremóniákat a Nagy Hagyománynak mindenütt egyforma értelmezéssel való bemutatására.

A rossz érzést, melyet sok, főleg keresztény olvasó érez Guénonnal és iskolájával szemben, a műveiket átjáró kvázi-gnosztikus levegő okozza. Ugyanakkor sok olvasót vonz a megváltásos arculat. Mert, mi is mindenekelőtt minden gnózis titka? Összehasonlíthatatlan antikvitást mutat, amely mellett minden más hitrendszer csupán képzés, az eredeti tompított fénynek, félig elfelejtett igazságoknak romlott változata. A gnózis a történelmen túli kortalan korig ér el, amikor közvetlenül megtapasztalták az isteni erőt, és ihletését rögtön lefordították közösségekbe és műemlékekbe, melyek megragadták szellemét. Összehasonlítva, mi egy szentségtelenített korban élünk, egy prózai ciklusban, Hesiodos és Ovidius vaskorszakában, egy profanizált történelemben, amelyben a kereszténység, a központi vallás szintén megosztja a valóság drámai félreértését. Nem vitás, hogy kortársaink szintén érzik az isteni erő e félreesését; szekták burjánzanak, követőik a kereszténységen kívül keresik a megváltást: karizmatikus mozgalmakban, szabadkőművességben, ökumenikus szinkretizmusban, újpogányságban, okkult tanításokban, marxizmusban. Többen szolgáltatnak bizonyítékokat (hogy csak a legtiszteletreméltóbbakat említsem, Guénon, J. Ellul, H. Corbin, J. Campbell, C. G. Jung) arra nézve, hogy a kereszténység, mint általában a monoteizmusok, eltérés a Másik Hagyománytól, folyamat a Kimondhatatlan Tudás rontására, mígnem tudománnyá, szociális munkálkodássá, az anyagi megfontolások uralkodásává, szekularizálássá nem vált. A kereszténység és civilizáció jelenlegi helyzete találkozott a görögökkel, rómaiakkal és másokkal - ez éppen a válság -, és annak elkerülhetetlenségét bizonyítja, hogy reánk ereszkedett az utolsó ciklus, a (hinduista) Kali-Yuga, amely után helyreáll a Nagy Hagyomány, de a mi felfogásunk
számára és elsötétült értelmünk előfeltevései számára felismerhetetlenül.

Röviden, ezen gondolkodók szemében a mi korszakunk a régi hitek testét idolatriába kövesítette, míg Isten el van űzve - ez alapvető gnosztikus doktrína. A válság ekkor önállandósító; gyakorlatilag mélyül, mert a technológia és a felületes szociális rendszerek korszaka az emberi fajta állandó jelképeit feledésbe kényszeríti. Semminek nincs többé viszonyítási alapja; a mikrokozmoszt leválasztották a makrokozmoszról, az irodalmat a mítoszokról, a művészetet a jelképezésről, a tudományt (gnózis) a szent ismeretekről, asztrológiáról, alkémiáról. E pontnál tudjuk helyesen kiértékelni Jung őstípus elméletét, amely megfelel Guénon elfelejtett világjelképeinek, mint a kerék és annak küllői, a virág (rózsa, lótusz, liliom), a koncentrikus körök, a szent hegyek (piramisok, ziccurátok, a jávai Borobudurhoz hasonló templomok, a barlangok, labirintusok, a dóm, az élet fája, a világ tengelye (axis mundi) és még sok más.

Most már jobban meg tudjuk érteni a gnózist, mint totális és megváltó tudást, amely mérhetetlenül régebbi, mint a ,,jövevény" vallások, melyek világos nappal dolgoznak, és megakadályozzák a hívőnek Istennel és kozmosszal való integrációját. Ahogy Guénon írja, ,,A racionalizmus saját dimenzióira kisebbíti az egyént, és megfosztja őket azon képességeitől, melyek segítségével a transzcendenssel
kommunikálhatna. És a protestantizmus meg a humanizmus voltak az előfutárok"
.(6) Egy másik munkájában ezt írja: ,,Az alapelvektől való távolság növekedésének vagyunk tanúi, ami egy degenerációs folyamat, a keleti bölcsességből való kiesés."(7) Valójában ez egy bölcsesség, mellyel a régi emberiség rendelkezett; lényege az emberi rendnek a kozmikus rendhez való alkalmazkodása, amit minden emberinek tükrözni kell. ,,Kizárólagosan modern az az elképzelés, hogy az emberi történet el van szigetelve az egyetemes harmóniától; ez minden hagyományos felfogással ellentétes, mely felfogások azt állítják, hogy a kozmikus és az emberi rend között állandó és szükséges viszony van."(8) Jung, Jean Hani, Dupuy, Eliade stb., ugyanegy nyelven beszélnek.

Amit itt a Nagy Hagyományról, az őstípusokról, a lélek ciklikus mutációiról és a valaha ismert, de most elvesztett harmóniákról elmondtunk, azt sugallja, hogy nem mindenki szenved a válságtól, melyet én megkíséreltem vázolni. A kereszténységet sokan úgy ítélik meg, hogy az már a kozmikus metamorfózisok szemétdombjára van dobva; mások tagadják civilizációs fontosságát; megint mások, akik azt állítják,
hogy meg akarják reformálni, és meg akarják menteni saját belső kísértéseitől idegen és pusztító szuperdoktrínák kezei közé nyomják. Mindenesetre mi megértettük, hogy egy új, de igen régi hitrendszer győzedelmeskedik az elit értelmiségiek között. Nem szükséges erre nézve több kézzel fogható bizonyíték, mint a mai mesterdiszciplínák összefolyása az ,,új hit" megalakításában és annak körülrendezése a
titkosság és mélység hírnevével. További megerősítést kapunk Joseph Campbell(9) nagyon befolyásos kötetsorozatából. Az ő Ezerarcú hősében (Hero with a Thousand Faces, Bollingen Series, Princeton, 1949) Campbell oly sok előd után azt állítja, hogy ,,amikor egy civilizáció elkezdi átértelmezni mitológiáját, az élet kimegy belőle, a templomokból múzeumok lesznek". Pontosítva: a kereszténységnek mitológiává tevésével, Campbell nem csupán élettelennek látja azt, de hozzá is járul kiszárításához és tagadásához. E monumentális munkának az a tézise, hogy széles egysége van a mitikus istenkeresésnek.

Akit mi sok és különböző ,,arcként" és ,,álarcként" érzékelünk. Ám a végkövetkeztetés az, hogy nincs isten, csak álarcok vannak és azok egyenértékűek, valójában azonosak. Valamennyi vallás egysége a kereszténységet a régi mítoszoknak csupán egyik utánzójává, újrajátszójává teszi. A Keleti Mitológia (3. sz. kötet) több száz oldalon bizonyítja a leírások majdnem teljes azonosságát a perzsa, hindu, egyiptomi hitek esetében az Istenek/próféták születésének (Osiris, Zoroaster, Mózes, Romulus, Oedipus, Buddha, Jézus) (10) nem tisztázható körülményeiről, a legendák szerinti elbujtatásukról, megtalálásukról, titkos felnevelésükről, az emberek közé visszatérésükről, megölésükről és glóriában való visszajövetelükről.

Igaz, Campbell kivételt tesz Jézus és a kereszténység esetében, mert ő az egyetlen a vallási hősök és a vallások között, aki ténylegesen belép a történelembe, személyes és szociális üzenetet hozva. Ez azonban nem feltétlenül előny, ha Corbin véleményét figyelembe vesszük: a titkos életműtől a beavatatlanok számára is érthetőre térés a szekularizáció veszélyével jár, a világi gondok felszívásával - és
ez végül és visszavonhatatlanul a katolicizmus esete is, a Perzsa Iszlám e nagy tanulmányozója szerint.

Campbell pontról pontra dokumentálja (olyasvalamit, ami Voltaire és Lessing ateista generációjának még nem állt rendelkezésre) valamennyi világvallás/mítosz analógiáját még akkor is, ha hasadásokat alkalmaz például kelet és nyugat között Irán demarkációs vonallal. Lényegében arról van szó, hogy ő hozzájárul az ,,elit vallás" kimetszéséhez, melyet én az előzőkben próbáltam azonosítani. Egy jellemző történés mutatja be a kutató elitnek a vallásos igazság fölé növését: ,,Mezopotámiában 2500 körül egy mitikus szétválási pszichológia törte el az isteni és emberi identitás régi igézetét, amely szétválást örökölték a későbbi nyugati mitikus rendszerek" (Keleti Mitológia - Oriental Mythology, 500. oldal). És korábban: ,,Az Abszolúttal kapcsolatos intuícióikat az emberek megpróbálták kifejezésekkel megjeleníteni: nyugaton mi Istenként személyesítjük meg, keleten Lényként vagy Nemlényként van személytelenítve" (u.-ott, 313. oldal).

A voegeliniánusok bosszantásának kockáztatásával azt kell mondanunk, hogy mentoruk egyetértett volna: Voegelin a ,,lét isteni alapjáról" beszélt, ami tág kifejezés, és nem magyarázza meg (mert ez valószínűleg lehetetlen) ,,a mitikus szétválás pszichológiáját", ,,az ember és az isten identitása régi varázslatának összeomlását". Túl a tudományos terminusokon, ezek a nézetek úgy Voegelin, mint Campbell számára egy fejlődésre mutatnak az eredeti mítosztól egy új pszichológia felé, azaz a valaha valósnak hittnek fokozatos belsővé tétele felé. Válságban van-e a mi civilizációnk? Igen. Megkíséreltük bemutatni ennek létrejöttét a politikaitól a pszichológiai és vallási síkig. Nem az a legfontosabb, hogy a válság hanyatlás, és ha igen, akkor visszafordítható-e. Történelmi esemény lévén, világos, hogy a nép és az elit is megérzi.

Leszivárog az utóbbitól az előbbiig, és így felismerhető a valóság minden irányának szubjektivizálódásaként. Kérdés, hogy a kívülről, a túlról meg nem támasztott emberi és társadalmi lélek el tudja-e viselni a terhet?

[Modern Age, 1987, nyári szám. Fordította: Bérczy Márton]

Jegyzetek

1. Egy mostani eset megvilágítja ezt. Mikor 1970-ben Yukio Mishima japán író saját patrióta milíciája
előtt harakirit követett el, a modern, demokratikus, ipari Japánban nagy zavarodottságot okozott. A fiatal
Mishima válsága 1946-ban kezdődött, amikor MacArthur sürgetésére a császár kinyilvánította, hogy nem
isteni személy, csupán ember. E durva demitifikálás Mishima rögeszméje maradt, és hara-kirije nemzeti
lehangoltsággá vált.

2. Rögtön látjuk az okát Plátó modern elutasításának és a Dionysosnak, valamint a bevezetési
misztériumoknak adott preferenciának..

3. Mondanunk sem kell, hogy el kell ismerni a pszichológiai közelítések változatainak létezését. Úgy tűnik,
el kell ismerni mégis, hogy a Jungtól és iskolájától származó a legbefolyásosabb talán azért, mert
történelmi, filozófiai és vallási dimenziókkal lép fel.

4. Ahogy ez a második században történt, amikor Szt. Irenaeus megírta alapmunkáját az általa közvetlenül
észlelt tárgyban (Az eretnekek ellen - Adversos Haereses).

5 Mióta megjelent Raymond Ruyer Princetoni Gnózisa, az abban tanulmányozott csoport lett az ilyen
okos tudós csoportok modellje.

6 A mennyiség uralma és az idők jelei - Le Rčgne de la quantité et les signes des temps (Paris, 1945),
258. oldal.

7 A modern világ válsága - La crise du monde moderne (Paris, 1946), 18. oldal.

8 Hagyományos formák és kozmikus ciklusok - Formes traditionnelles et cycles cosmiques (Paris,
1970), 14. oldal.

9 Isten álarcai - The Masks of God, négy kötet (New York, 1959-68).

10 Ellenállhatatlanul gondolunk egy másik eklektikus korra, Róma harmadik századára, amikor
Alexander Severus császár magánkápolnájában Ábrahámot, Zoroastert, Jézust, Osirist stb. imádta.

]]>www.regnumportal.hu]]> - A Flag Polgári Magazin partnere

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mondom a magamét (4152) Egészség (50) Sport (729) Tv fotel (65) Kultúra (4) Tereb (138) Politika (1571) Heti lámpás (221) Gasztronómia (539) Flag gondolja (33) Jobbegyenes (1652) Nagyvilág (1440) Életmód (1) Emberi kapcsolatok (36) Történelem (13) Autómánia (61) Vetítő (37) Mozaik (42) Szépségápolás (15) Belföld (5) Mozi világ (440) Irodalmi kávéház (474) Gazdaság (633) Rejtőzködő magyarország (171) Alámerült atlantiszom (142)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>