A publikum türelmes volt: afféle beavatásként élte meg e televíziós szeánszokat. Az idők és az ingerküszöbök erősen megváltoztak azóta: a show kevesli már a puszta emberi dialógust; csiricsáré körítés is kell hozzá. Ha például Friderikusz Sándor ekkora műsoridőt kellőképpen bulvárosan ki akar tölteni, nemcsak huszonnégy órára össze kell költöznie választott tereferepartnerével, hogy a kívánt „best of” párbeszédrészleteket valahogy összegereblyézze, de ráadásként még a valóságshow-k művi hangulatát is muszáj megidéznie.

Ahogy az eddigi áldozatokat elnézem, csupa celeb: a bulvársajtó hősei. Ez így meglehetősen érdektelen; már vártam, mire megy ki ez az egész. Aztán a sokadik vendégként megjelent Gyurcsány Ferenc, s hirtelen minden megvilágosodott: minden bizonnyal őt akarják romjaiból újjáépíteni. Itt a bulvárfogyasztó választó van megcélozva, hogy a levitézlett miniszterelnököt valamiképp visszahozzák a politikai sírveremből.

Friderikusz fénykorában igen előzékeny volt az őszödi coming outolóval: emlékezhetünk folytatásos interjúira csakúgy, mint nagy garral beharangozott, szenzációs kormányfői bejelentéseket sejtető rendkívüli jelenésre is főműsoridőben, az esti Budapest virtuális díszlete előtt, ahol aztán üres mondatokon kívül jóformán nem hangzott el semmi. Ezúttal a keménykedő kérdések a célravezetők. Gyurcsány e produkcióban újfent a népből kiszakadt politikus, felújul a Katus mama-legendárium, de kellemesen feldúsul az eddig homályban maradt familiáris lumpenelemekkel is: a kártyaadósság miatt öngyilkosságba menekülő nagypapával és az iszákos papával, aki nem átallja a fiú által megkeresett ruházatot a kollégiumból kilopni és elinni. Könnyfacsaró a börtönlátogatás sztorija is a baleset (s mint később kiderül, némi szélhámosság) miatt lecsukott szülőnél, de a tény, hogy ezt az embert a legkeményebb kommunista időkben a pápai tanácselnök sofőrjeként, tehát hálózati értelemben is bizalmas munkakörben alkalmazták, számomra legalább olyan valószínűtlen motívum a biográfiából, mint a rendszeres bérmálkozás.

Friderikusz nem kerüli ki az akut hazudozás kérdéskörét (amit persze összemos a jellemgyilkossággal, s amit a tájékozatlan néző akár rágalomként is értelmezhet), mégis valahogy odakanyarodunk a rehabilitáció kérdéséhez: lehet-e még szavahihető, netán újfent miniszterelnök? Orbán Viktor szerint ez valószínűleg nemzeti katasztrófa lenne; parlamenti fraternizálás helyett azért motyog valamit köszönés gyanánt az orra alatt, ha összefutnak. S ha hihetnénk Gyurcsánynak, 2008-ban sem fogadta a köszönését, amikor – a válság kirobbanásakor, az államcsőd küszöbén – próbálta megosztani az ellenzék vezérével a politikai felelősséget. A stílus felhánytorgatott bárdolatlanságát meg attól függően hiszem el, hogy éppen mi volt: reggel, éjjel vagy este.

Kérdés, a lumpencélcsoportnak mennyire jött be az üzenet, olyasmiket is beleértve, hogy feleséget nem a szépségéért, hanem az eszéért veszünk el, hiszen a hozomány amúgy is garantáltan megszépíti. (Igaz, Gyurcsány magát is „inkább jóképűnek” tartja, paprikajancsinak semmiképpen, úgyhogy esztétikai ítéletei eleve ingatagok.) A lumpen-bulvár választóréteg azonban biztosan nem dagasztja tovább a büszke tíz százalékot az olyan sztoriktól, hogy miként veszítsünk el egy nap félmilliárd forint (!) készpénzt.

Friderikusz pedig jobban járt, hogy csak huszonnégy órán át volt Gyurcsánnyal összezárva.

]]>www.napigazdasag.hu]]> - Csontos János