Mindig megdöbbenéssel fogadom, amikor egy-egy agresszív idióta nyilvánosságra kerülő hisztirohamát (Mi nem kerül manapság nyilvánosságra? Az interneten élünk…) felkapja a média és a maga céljainak megfelelően – mint az egyetemes meggyőződés véres pallosát – körülhordozza az országban. Lelkiismeretlen zugfirkász-tempó…

Ez alkalommal (is) a Hvg dobta a széles nyilvánosság elé valamelyik felháborodott tapolcai szülő szavait: „alsós gyerekeknek kellett végignézni a disznó darabolását, az egyik másodikos sírva mesélte, hogyan dőlt a leölt állatból a vér. Hogyan történhetett ez meg szervezetten, egy iskolában, az igazgató és tanárok közreműködésével?”

Az ügyről persze percek alatt kiderült, hogy már a kérdés is hazug.

Először is, nem dőlt a vér. Az iskola igazgatója szerint a „megbízható helyről származó” disznót már a vásárlás helyszínén leölték és kivéreztették, vagyis az iskola udvarán nem zajlott disznóölés. Másodszor: senkinek nem kellett végignéznie az állat feldolgozását. Aki akarta, megtehette. Harmadszor pedig úgy történhetett meg a remek kezdeményezés, hogy nyilvánvalóan hasznára válik a gyerekeknek. És ez fontos szempont egy iskolában…

Talán, ha a felháborodott szülőt is elvitték volna gyerekkorában egy disznóvágásra, akkor most nem kap rohamot a olyasvalamitől, a mi fajunknál természetes és magától értetődő.

Mi, emberek meg szoktuk enni az állatokat.

Ide másolok egy rövid, ám annál szebb idézetet:

„A malac-nép sí-rí; borju, bárány béget;
Aprómarha-nyáj közt van szörnyű itélet;
A fehércseléd közt a beteg se lomha:
Holmi kis vásárnál népesebb a konyha.
Egy cseléd vizet tesz félakós bögrében,
Mely ha forr a tűzön s nem fér a bőrében,
Akkor a baromfit gyorsan belemártja,
Tollait letörli, bocskorát lerántja.
Van, ki a kis bárányt félti izzadástul;
S bundáját lerántja, még pedig irhástul;
Más a vékonypénzü nyúlat szalonnázza,
Hogy csöpögjön zsírtól ösztövér csontváza.
Másik a malacot láng felett hintálja,
Szőrit kés fokával bőrig borotválja…”

Igen, ez a Toldi második énekében van. Kötelező olvasmány. Igaz, csak hatodikban. De azért nem árt, ha a gyerekek látnak ilyesmit. Nem nőhetnek úgy föl, hogy nem tudják, honnan származik, hogyan készül az étel, amit megesznek.

Az előző nemzedék idején az állatok feldolgozása a hétköznapi rutin része volt. Néhány hagyományosan nemes konyhában ma is természetes. Nyulat, baromfit, ha otthon nincs, akár élve is haza lehet vinni a piacról.

Mi, városi gyerekek a huszadik században már csak ritkán láttunk ilyesmit. Helyette a biológia órán békát boncoltunk. De a szomszéd kislány, amikor az iskolaérettségi vizsgálaton megkérdezték tőle, mi borítja a csirkét, azt felelte, hogy műanyag zacskó…

Aztán csodálkozunk, ha vegán lesz belőle, meg a zseniális puzséri vicc, a kismacskapörkölt ötletén felháborodó kényszeres állatvédő…

Valahogy az az érzésem, hogy itt kezdődik a safe-space igény, politikai korrektség, meg a genderfluiditás is. De ez csak egy érzés. Egy nagyon rossz érzés.

]]>http://kiettemeg.pestisracok.hu]]>