A politikusok persze nem egyformák: lehetnek technokraták, hatalomtechnikusok, világmegváltók, s néha talán egy-egy államférfi is születik. Utóbbiról általában a történelem és az utókor mond ítéletet; azt azonban a kortársaknak is látniuk kell, hogy a hatalmi pozíciók megszerzése és megtartása terén Orbán itthon kiemelkedik társai közül. Valami olyasmit tud, amit mások nem, vagy ha tudják is, azok a képességek nem jellemzik őket, amelyek a kormányfőt kiemelik a mezőnyből.

Demokratikus körülmények között ritka - bár nem példátlan -, hogy egy politikus több mint két évtizedig a frontvonalban tudjon maradni. Orbán Viktor megítélésem szerint elsősorban azért lehetett erre képes, mert két dolgot mindenki másnál jobban csinál. Egyrészt képes arra, hogy időnként változó céljait változatlan átéléssel, lendülettel és kitartással képviselje.

Ahogy idén Tusnádfürdőn maga is utalt rá: a politikus egyik fontos jellemzője a monotónia tűrése. Márpedig Orbán - talán 2005-2006-os időszakát leszámítva - bármit képviselt és bárhol járt éppen, elképesztően elszántnak és eltökéltnek mutatta magát. Legalább ilyen fontos, hogy politikáját, céljait mindig közérthető formában, egyszerűen és átélhetően mondta el; mindig ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy történet, egy mese, amelyre felfűzhető minden, amit csinál. Sokan hajlamosak leszólni, lesajnálni, populistának nevezni ezt az eljárást. Ugyanakkor a világ minden sikeres politikusa erre törekszik, hiszen az elmesélhetetlen, elmondhatatlan politika a tömegdemokrácia viszonyai között nem lehet eredményes. A kérdés ugyanis nem az, hogy kell-e egyszerűsíteni a mondanivalót, hanem az, hogy érthető-e az emberek számára egy politikus célja.

Sok mindennel lehet tehát vádolni Orbán Viktort, de azzal nem, hogy pályafutása során ne ügyelt volna a percepcióra. Arra, hogy amit tesz, minek látszik, miként élik át és fogadják be a választók. Természetesen ez a munka nem mindig egyszerű: néha olyan döntéseket kell hozni, amelyek biztosan ártanak, olykor pedig a politikus is hibázik, vagy egyszerűen figyelmetlen. Orbán pályafutása sem mentes ezektől, az elmúlt három évben azonban láthatóan óriási energiákat áldozott arra, hogy ne lépjen olyat, amely akár saját táborán belül is rombolja hitelességét.

Ehhez képest komoly meglepetés mindaz, ami Felcsúton és Felcsúttal történik. Az a politikus, aki talán a legjobban érti, mire rezonálnak a választók, aki minden lépésének megtervezésekor számol a hatással, ebben az ügyben mintha vakká és süketté változna. Úgy fest, mintha nem venné észre, milyen történet kerekedik éppen. A miniszterelnök falusi házának tőszomszédságában épülő impozáns pálya, melynek befogadóképessége a falu lakosságának kétszerese, az első osztályba feljutott kis csapat, ahol korábban a kormányfő focizott, most pedig a fia rúgja a labdát, a messze a legtöbb támogatást begyűjtő akadémia olyan sztorivá kezd összeállni, amelyet még a politika iránt alig érdeklődő ember is megért.

Természetesen mindegyikre lehet magyarázat, lehet érvelni, sőt, focikedvelőként akár örülni is. Ugyanakkor azoknak, akik úgy gondolják, nincs itt semmi látnivaló, elegendő egyetlen kérdést feltenniük: mit hozott volna ki a Fidesz ellenzékben egy hasonló helyzetből?

Nem mondok nagy újdonságot: a politikában a jelképeknek óriási szerepük van. Egy jól elmesélhető történetnél nincs hatásosabb fegyver: az pedig, hogy egy nokiás doboz öl meg vagy egy stadion a ház tövében, gyakran csak az ellenfelek kreativitásán és tehetségén múlik.

Török Gábor - hetivalasz.hu