- 0
NEM MINDEN ARANY – A közösségi média egyik legnagyobb hazugsága, hogy vannak valós barátaim, akik velem tartanak, ha menni kell.
A baj az, hogy mi, emberek, gondolkodó, érző, lélegző, nagy tettekre hivatott, értékes és józanul dönteni képes élőlények – Isten teremtményeiként a maguk nemében tökéletesnek születettek –, elestünk.
Úrrá lett rajtunk az online világ, a digitális tér, a közösségi médiumok és a mesterséges intelligencia, ami ugyan még csak gyerekcipőben jár, de máris térdre kényszerített minket. Elfelejtettünk gondolkodni.
Úgy igazán. Akik ezt olvassák: emlékeznek még rá, milyen elmerülni egy könyvben? Egy olyan írásban, aminek az első mondata beszippant. Mint a borostyán, ahogy lassan szövi be a ház falát, kúszik, mászik a gondolataink között, míg végül mélyzöld színe elsimít minden gondot és terhes lázálmot. Már nem is a vonaton ülünk vagy a nappaliban az olvasólámpa alatt, hanem Gárdonyi Gézával számláljuk a csillagokat Eger vára felett. Vagy épp Szindbád nyughatatlan szívét követjük, amerre csak fújja a szél a vitorlát, Baradlay Richárddal és huszárseregével menetelünk Haza, nagybetűvel, a Kárpátokon át, hogy végül Iluska szerelmes szívében merüljünk el és tovább higgyünk abban: a magyar vitézek bármilyen messze is járnak, visszatérnek. Gondolkodunk. És többek leszünk azáltal, hogy elképzeljük: mi mit tettünk volna az ő helyükben? A regény, a könyv, az igazi olvasmány a szívünkbe, a személyiségünkbe is beépül.
Egyetlen marketinges csapatnak sem kell mérnie, hogy mennyi időt töltöttünk el az olvasással és hány másodperc után dobtuk félre a könyvet, nincsenek reklámok és beépített impulzusfigyelők. Mert jólesik elmerülni önmagunkban. Lassan, ráérősen.
Az online világ éppen ezt a képességünket szorította sarokba: könnyen és gyorsan kínál megoldást túlzás nélkül bármire, elérhető, egyszerű és egyre kevésbé kell hozzá gondolkozni. A múlt év végén például
a brit Telegraph közölt hosszú riportot arról, hogy a Z generáció tagjai gyakorlatilag már nem képesek kézzel írni, és nem is igazán használják ezt a lehetőséget, hiszen mindent a telefonon vagy billentyűzeten rögzítenek.
Olyannyira kritikus e tekintetben a helyzet, hogy a szigetországban a tizenéveseknek is folyamatosan frissíteniük kell a kézírás képességét, mert egész egyszerűen nem használják. Egyes kutatások pedig egyenesen arról írnak: néhány évtizeden belül ez a képesség már csak kevesek kiváltsága lesz, majd szép lassan teljesen elkopik a világból.
Itt tartunk most. Persze távol álljon tőlem, hogy rossznak és sátáninak minősítsem a világ és a technika fejlődését, hiszen sok olyan dolgot is hozott magával az online világ, ami a fejlődést serkenti. Annyi mindent és olyan sokrétűt, hogy értelmetlen belekezdeni is a felsorolásába. Mindent átszőtt. Például a politika és a közélet világát is, ennek az átalakulásnak pedig éppen a kellős közepén vagyunk. És,
mivel a siker és az áttörés a digitális térben gyorsan és könnyen jön, a lájkok és a kommentek világa sokakat olyannyira beszippant, hogy megfeledkeznek a valóságról és a világról, ami körülveszi őket.
Például elfelejtik maguknak unos-untalan és minden alkalommal feltenni a kérdést: vajon aki a bejegyzésem alá kommentel, arccal és névvel is vállalná ugyanezt? Aki minden születésnapomon, és csakis akkor üdvözlő üzenetet ír nekem, megkérdezné tőlem azt is egyszer, hogy vagyok? Az a sok ezer ismerős a Facebookon, aki az életem folyásán nap, mint nap tovább görget, tisztában van azzal, mi történik velem? Mik a belső vívódásaim, miben hiszek, hol és hová tartok, hogyan változik bennem a belső világ?
Vajon az, aki hősként áll ki mellettem, ha a nethadsereg rám támad, a való életben is a pajzsom tudna lenni? Vajon azok, akik tele szájjal fröcsögnek és forradalmat kiáltanak a különféle politikai táborok megnyilvánulásai alatt, valóban arra húzzák majd az x-et, aki mellett éppen kardoskodnak? Valós, hús-vér emberek alkotják ezt az óriási közösséget?
Ha csak egy kicsit is jobban belegondolunk, a válasz nagyon egyszerű: nem. Hazugság, tündérpor, délibáb az egész. Azonban az átlag médiafogyasztót könnyen beszippantja ez a világ, és pillanatok alatt elhiszi a forradalmat, az armageddont, a „most már tényleg mindenki, az utolsó szál ember is gyűlöli a kormányt” hangulatot, a szemrebbenés nélküli hazugságokat bármiről, csípőből, ellenőrizetlenül. És elhisszük azt is, hogy százezer követő, vagy ötszázezer vagy egymillió, azt jelenti, hogy ha csatába hívjuk őket, akkor mind a százezren, ötszázezren, egymillióan ott sorakoznak majd a szabadság semmihez sem fogható hevületével a szívükben, tettre készen.
A közösségi médiának ez a legnagyobb hazugsága. Hogy vannak barátaim, valódi ismerőseim, akiket érdekel, mi van velem, és vannak követőim, akik velem tartanak, ha menni kell. A valóság azonban az, hogy a valós barátok, ismerősök és követők kizárólag azok, akikkel fizikai valóságukban tudunk találkozni.
Így eshetett meg 2022 áprilisában, hogy szinte mindenkit becsapott a közösségimédia-láz, a manipulált közvélemény-kutatások, „az utolsó kapcsolja le a villanyt” hangulat, úgy érezte a többség, hogy tényleg, mindenki, minden egyes szál ember Márki-Zay Péter mögé sorakozott fel, és a Fidesz–KDNP kormányzása véget ér. Az ország azonban narancsszínbe borult. Negyedszer, kétharmaddal.
És emlékeznek még rá, amikor Márki-Zay Péter a nagy harc után kiállt a színpadra? Amikor el kellett ismerni a vereséget, és gratulálni a győztesnek. Emlékeznek arra, kik álltak mögötte? Senki. Nem voltak lájkolók, kommentelők, szabadságharcos szívvel bélelt internethuszárok, rács-rács, bilincs-bilincs, boldog szelfik és logós zászlók. Márki-Zay Péter mögött a családja állt. A becsület és a lojalitás próbáját egyedül ők állták ki. Szomorú, ám nagyon fontos tanulság.
Amikor annak idején a polgári körök megalakultak, a kétezres évek eleje is éppen azt mutatta meg: a csendes többség, a józan ész, a racionális magyar gondolkodás van többségben. Vannak hús-vér, gondolkodó – és ami a legfontosabb: valós – emberek, akiknek nem csak az egyén, a közösség is fontos. Őket kell most megtalálni és összegyűjteni az online térben is, mert akárhogy elutasítjuk vagy próbálunk nem tudomást venni róla, a világ megváltozott. Az egyetlen esélyünk pedig az, ha mi is változunk vele.
Az új Márki-Zay Péter most Magyar Péter. Mindenkinél jobban elhiszi azt, ami nyilvánvaló hazugság, ami talán annak köszönhető, hogy ő maga is hazugság. Szemenszedett, ócska. A választás estéjén pedig, amikor neki is ki kell majd állnia, érdemes lesz figyelni, oda tömörülnek-e majd a lájkolók,
a Nagy Ervinek, a Ruszin-Szendik, Kollár Kingák és megannyi párás tekintetű szabadságharcos, aki most még nagy szájjal és teljes mellszélességgel feszít. Kiállják-e majd a bátorság és a lojalitás próbáját? A válasz előre sejthető.
Ambrus-Jobbágyi Zsófia - www.magyarnemzet.hu
