Mándy Ivánt olvasom. Elmerült ő is az idő örvényében, alig beszélünk róla, nem idézzük, valószínűleg nem is olvassuk. Pedig Mándy az egyik legkülönb prózaírónk, abszolút egyéni ízzel, nyelvvel, különb alkotó nem egy dédelgetett sztárnál, kinevezett kortárs óriásnál.

Az iskolában Gelléri Andor Endrére böktek rá, tessék, itt egy budapesti író, vegyük be a tananyagba, és bár a fővárosi élményanyag, születés nem előjog és nem hátrány az irodalomban, ha már provincializáljuk az irodalomoktatást, budapesti író címszó alatt Mándyval jobban jártunk volna. Sokan merítettek belőle, a korai Moldova például, de rajongtak érte az Esterházy-féle posztmodernek is. Más kérdés, hogy amikor forradalmi jókedvükben boncasztalra lökték a magyar nyelvet, a hagyományos prózát pedig kivégezték, szembefordultak Mándy (és persze Krúdy, Kosztolányi) írói örökségével.

Hihetetlenül tág a Mándy-univerzum. Hirtelenjében Ottlik Géza jut eszünkbe, akinek szikár, puritán mondatai mögött valóságos értelmezésdzsungel tárul fel. Hasonlóan dupla, sőt tripla fenekű író Mándy is. Hősei azon a néhány négyzetkilométeren tenyésznek, ahonnan az író is érkezett. Kocsisok, rakodómunkások, kurvák, kidobók népesítik be a mai II. János Pál tér, a Mátyás tér és Teleki tér környékét. Itt zajlanak azok az életdrámák, amelyek a magyar irodalom első vonalába emelik a kisemberek Budapestjét. Banális, egyáltalán nem klasszikus történetek ezek, itt-ott megtámogatva szürreális álomképekkel, filmszerű, szuggesztív képsorokkal. Mándy egyszerre hagyományos és modern író, már ha ennek bármiféle jelentősége van, és nem csak arra teszünk kísérletet, hogy kategorizáljuk a kategorizálhatatlant.

Mándy besorolhatatlansága már a '90-es években is zavarta kritikusait, a Holmi folyóiratban vita is kerekedett arról, hogy kismester vagy nagymester a budapesti utcák, terek krónikása. Ennek a részleteitől most eltekintünk, Darvasi Ferenc és mások írtak erről, érdemes tájékozódni. A lényeg, hogy Mándy látszólagos eszköztelensége, csendes közéleti jelenléte, elegáns, de mégiscsak hagyományos stílusa arra indította Margócsy Istvánt, hogy kismesternek fokozza le. Figyeljük a terjedelmes indoklást, miért nem bocsátható be Mándy az irodalmi mennyországba:

„ (a kismester) nem köz­ponti figurája a művészeti közéletnek és művészetpolitikának (ami nálunk, hagyományból, azt is jelenti: a nagypolitikának sem) – a kismester csak művész vagy író, aki csak műveket akar létrehozni, annak közvetlen szándéka nélkül, hogy művei radikálisan megváltoztassák az éppen adott társadalmi viszonyokat; az ő művei nem rengetik meg és nem veszélyeztetik az éppen uralkodó mű­vé­szeti/irodalmi hierarchiát, mivelhogy nem vesznek róla tudomást – az ő művei, függetlenül intézményesen akár elismert, akár megtagadott művészi értéküktől is, függetlenül pillanatnyi közösségük nagyságától vagy kicsinységétől, azaz a hivatalos vagy informális népszerűségtől is, elsősorban helyi jellegű és intim befogadásra várnak és hivatkoznak, s a hagyományosan elfogadott »nagyság« kritériumait, mi­vel hiteltelennek találják, eleve elutasítják s lepergetik magukról.”

Ha ez így van, akkor a dolgok természeténél fogva csakis azok a nagymesterek, akik forradalmat szítanak, bátran feltépik ingüket naponta négyszer, és életük minden pillanatában megváltóként szemlélik meghódított irodalmi birodalmukat. Ha igaz, amit Margócsy ír, akkor csak a világforradalmár Petőfi és a politikai programverseket író Ady nagymester a magyar irodalomban, mindenki más mostoha és fattyú. Margócsy nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy az irány fontosabb, mint az út. Hogy a stigma értékesebb a szándéknál, az ítélet pedig a műnél.

Pedig a kívülállás nem kismesterség. A kívülállás valóságos lázadás is lehet. Erkölcsileg olykor az egyetlen igazolható magatartás egy poshadt, szürke, kilátástalan korban. A rögeszmét, miszerint a szellem emberének száz percentig különlegesnek kell lennie, legjobb volna végleg elfelejteni.

Nem lehet magatartásformából következtetni a megélt élet teljességére. Nem lehet témaválasztása, forradalmi hőfoka szerint naggyá vagy kicsivé minősíteni az írót. És nem kismester, aki lehajol az elesetthez, nem gyáva, aki proklamáció helyett novellát szerkeszt. Olyan novellát ráadásul, amelyben ott lüktet a szétboncolhatatlanul egybeforrt emberi, budapesti és magyar sors, amelyben ott pislákol a remény, hogy a legyőzöttség soha nem végleges, és rabságban is akadnak szép percek, nem feltétlenül kell elpusztulni valamennyiünknek.

Ha ez kismesterség, akkor szinte valamennyien kismesterek vagyunk.

Mándy Iván pedig köszöni szépen, jól van. Bár többet kellene idézni, olvasni, azért az életmű változatlanul fényesen csillog. Hogy valódi helyére kerüljön, és hogy odaemeljük, ahova tartozik, Krúdy és Ottlik mellé, ahhoz az olvasónak is fejlődnie kell. Kisolvasóból nagyolvasóvá, hogy mondjunk valami bölcset is a végére.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.888.hu]]>