Csak így, egyszerűen. Parti Nagy Lajos verset írt.

Költeményét teljes terjedelmében illene idemásolni, helyhiány miatt, fájdalom, mégsem tehetjük. Ehelyett röviden lássuk, miről szól a sajátos évösszegző. Parti Nagy Lajos költeménye tragikusra mázolt lírai epeömlés a „szegény, szuterén Magyarországról”, erről a végtelenül buta, „egymásnak ugrott sötét kisállamról”, ahol „fényes, túlfújt gumipávák meresztgetik föléd a farkuk”, ahol „félelemgyanta és epeszirup” gyüledezik, és „ordas összeesküvés-rongyokat ráznak pucéran.” Van még tovább is, persze, és ezt már muszáj szó szerint idézni: a gyerekeid „elcsipásodnak az orrod előtt, / s kénytelen vagy elküldeni őket óperenciába, / mielőtt seggükre ég a műszál nackónadrág, / nyakukra a közmunka kacsingató keresztje; / kiállsz tömegével, egy térre, többre, mindre, / türelmesen nem engedelmeskedsz”, és így tovább, blabla, a végtelenségig, hogy a vers véget ért, csak onnan venni észre, hogy egyszerűen nincs tovább, pedig éppen lehetne is.

Ha felötlik a kedves olvasóban, hogy miért kezdjük Parti Nagy Lajossal az új esztendőt, minden logikai, mentálhigiénés szempont szerint igaza is van. A helyzet viszont mégiscsak az, hogy látványos tünetegyüttes esetén általánosabb tanulságokat is levonhatunk egy-egy kóros elváltozásról. Ebben a versben ugyanis valósággal tobzódnak a hazugságok. Nem csak úgy, szabadon eregetve, ahogyan az ellenzéki térfélen általában, hanem koncentráltan, szigorúan egymás mellett sorakozva, már-már katonás rendben.

Parti Nagy, ez a végtelenül tehetségtelen költő, akinek normális irodalmi viszonyok mellett az Élet és Irodalom portása durcás mosollyal visszalökné madzaggal átkötött papírhalomra rótt verseit, itt áll előttünk a fasiszta országról frissen felmondott kis leckéjével. Költeménye tárgyáról, a mi hazánkról neki néhány lazán összekapcsolódó közhelyen kívül másra nem futja. Mélyszegénység, kivándorlás, közmunka, tüntetések – íme, az elméleti hordalék, amit az ő ingerszegény és belterjes környezetében sodor az ár. A politikai programvers már Ady Endrének sem állt jól, joggal kifogásolta Kosztolányi, hogy költészetének legsivárabb darabjai a megrendelésre írt versikék. Gondolhatjuk tehát, hogy Parti Nagy Lajosba, aki Ady Endrével annyiban rokonítható, hogy két lába mellett két füle is van, mennyi valóságérzék szorult. Megmondom én: semennyi. Ő olyan verselő, akinek nem szükséges ismernie költészetének tárgyát, az országot. Úgynevezett élményanyagát nem a valóság és a tapasztalat, hanem a Magyar Narancs riportjai adják. Célja pedig nem az örök szépség, a katarzis keresése, hanem irodalmi teljesítménynek álcázott prolilázítás, persze nagyon is szőr­mentén, hiszen a proli mégiscsak kérdez, mozog, ágaskodik, a legtanácsosabb jó meleg szobából, néhány híradófoszlány alapján felidézni baljós alakját.

Hetek, hónapok óta azzal kérkedik a balliberális oldal, hogy ők micsoda szellemi géniuszok, mi sehol nem vagyunk, csakis ők számítanak, őket olvassa az ország. Erről az jut az eszembe, hogy kis pénz, kis irodalom, nagy pénz, balliberális irodalom. Mert azt rögvest állapítsuk meg: itt másról nincs szó, mint úgy nagyjából 43 „alkotó” megélhetéséről. Teljesen mindegy, kit olvasnak, kit nem, őket el kell tartania a hálózatnak.

Másik rögeszméjük, hogy ők nem politizálnak, egyszerűen csak léteznek, éreznek, gondolkodnak, és merő véletlenségből jutnak mindig hajszálpontosan ugyanazokra a közéleti következtetésekre. Ebből aztán az a látszat keletkezik, hogy ők vannak, mások pedig nincsenek. Évekkel ezelőtt Vámos Miklós terpeszkedett el kényelmesen az Alexandra plakátján, rajta a cseppet nagyképű felirattal: így olvasok én. Zelei Miklós sajátos performance-ot rendezett az esetből, egy szál alsógatyában lefotóztatta magát, mellén a következő felirattal: Én is szeretnék olvasni. Én is szeretnék látszani. Én is szeretnék vanni. Zelei Miklós 15 kötetes magyar író.

Ebben az országban vagy száz esztendeje szűk bandaérdekek szerint döntik el, hogy ki az író, és ki nem. Szabó Dezsőtől Zelei Miklósig sok mindenki feltette már a kérdést: miért éppen ő? Miért nem én? Nos, azért nem, mert az ember szabadnak született. Nem kegydíjleső, politikai hűségnyilatkozatokat farigcsáló szerencsétlennek, akit csak addig etetnek, amíg szolgál. Az író, a költő mindenekelőtt szabad, a szabadsága alapélmény, és ebből az állapotából tekint ki a világra. Aki fogott ember, nem lehet költő. Aki mások szolgája, annak a művei is pusztán alázatos kérelmek. Az a nemzeti irodalom, amely politikai alapon kiválasztott, tehetségtelen, fogott és alázatos embereket gyűjt halomba, többé nem nemzeti, hanem maximum belvárosi irodalom. Olvasó éppen ezért annyi jut, ahány a köreikben mozog, és bár hangosak, kevesen vannak, nagyon is kevesen.

Ha a jobboldalon tobzódnának a hasonló alakok, azt is szóvá tennénk. Csakhogy nem jobboldali, hanem baloldali szellemi járvány dúl úgy hetven esztendeje, és rendre a baloldal szellemi kisinasai verődnek össze uzsonnára. Ezért ezt tesszük szóvá, egyidejűleg fohászkodunk irodalmi feltámadásért, valódi, nagy művekért, vidám percekért, megigazulásért, őszinteségért.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>