Ma 2019 december 14. Szilárda napja van. Holnap Valér napja lesz.
Kétszer hét mesterlövész

Kétszer hét mesterlövész

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Gondoltam egyet és elővettem A hét mesterlövészt.

Ott lapult a többi DVD közt, és azon kívül, hogy kissé beporosodott a borítója, semmi nem utalt arra, hogy ne lenne naprakészen aktuális film. A hét mesterlövész persze nem pusztán aktuális, de örökzöld alkotás is, akárcsak az eredeti alapanyag, a Kuroszava-féle A hét szamuráj.

Viszont John Sturges westernváltozata közelebb áll hozzánk, olyan archetípusokat, karaktereket, cselekményt vonultat fel a film, amelyben igazán magunkra ismerhetünk.

És akkor most a lényeg, amely végig bennem motoszkált az 1960-as klasszikus nézése közben: ezt a filmet ma már nem lehetne leforgatni, bemutatni. A hét mesterlövésszel ugyanis súlyos problémák akadnak. Például halomra lőnek benne egy csomó mexikóit, és még véletlenül sem árnyalják a képet, hogy mondjuk a halomra lövőknek emiatt súlyos lelki problémáik lennének. A film egyenesen azt sugallja, hogy vagy ők, vagy mi, és roppant korszerűtlen módon a jók a fehér mesterlövészek, a rosszak a mexikói banditák. Skandalum.

Feltűnő továbbá, hogy a hét mesterlövész nem pusztán fehér ember, hanem hangsúlyozottan heteroszexuális, macsó meg ilyesféle. Szerencsére ezt a súlyos fogyatékosságot a film 2016-os feldolgozása már helyrebillenti. Az új változatban ugyanis beletuszkoltak a győztes csapatba indiánt, mexikóit, a mesterlövészeket magától értetődően néger vezeti, a megbízójuk pedig egy tökös nő. Nyilván hajszálpontosan így nézett ez ki a Vadnyugaton is, persze. A rossz mexikóiakat a talpig fehér iparmágnás váltotta fel, ő kegyetlenkedik az emberekkel, amíg a jók (immáron) színes koalíciója engedi neki. A szexuális vonal helyrebillentésére – fájdalom – a 2016-os változatnak már nem futotta, de elkeseredésre semmi ok. A Túl a barátságon Oscar-díjas filmalkotás óta minden civilizált ember tisztában lehet azzal, hogy a cowboyok alapvetően buzik, csak a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán látszottak eddig heterónak.

Roppant korszerűtlen ez az 1960-as változat, morfondírozok, és nézem tovább a filmet. Látom, amint Chris (Yul Brynner) felül a halottaskocsis fogatra, elővesz egy szivart, kiköpi a végét, majd a talpáról tüzet gyújt, és a lovak közé csap. Közben Vin (Steve McQueen) megtölti a fegyverét, leveszi a kalapját, belenéz, megigazítja, visszateszi. Filmtörténet. Ahogyan a párbeszédük is:

– Most érkeztél?

– Igen.

– Honnan?

– Dodge-ból. És te?

– Tombstone-ból.

– Van ott valami akció?

– Nincs. Tombstone-ban?

– Ugyanaz. Az emberek letelepedtek.

– Mindenütt ugyanaz van.

1960-ban az amerikai film még uralja a saját mítoszát. A szófukar, kemény, szabad amerikaiak mítoszát. Charles Bronson tökéletes felsőteste mozdul, és a hasáb immáron tűzifaként hull darabjaira. A gyerek, aki kimegy a moziból, olyan erős és férfias akar lenni, mint Bronson. És elhiszi, amit Chris lök oda mellékesen a másiknak, amerikai közhelyként, de 1960-ban még létező igazságként: ez egy szabad ország. Az 1960-as mozifilm nézője azzal az érzéssel megy haza, hogy a bukás nem vereség, a győzelem nem ünnep, a rosszat ugyanúgy elszenvedi a harcos, mint a jót. És hogy a lét értelme nem a szakadatlan harc, hanem a megbomlott rend helyreállítása. A megvédelmezett falu lakói legyőzik félelmüket, és kiállnak magukért. Mostantól mindig. Ez a lényeg, és persze az önfeláldozás, a gyengék, az elesettek védelme, nem pénzért, nem dicsőségért, hanem azért, mert ez a világ rendje, ez a helytállás parancsa.

A 2006-os változatban már elmosódik az erkölcsi üzenet. Az a film pusztán szórakoztat, és patikamérlegen adagolja a politikai korrektséget. Nincs alapító mítosz, nincs szabad Amerika, nincs jogszolgáltatás. A 2016-os változatban már kozmetikáznak, visszamenőleges hatállyal. Úgy, ahogyan az a valóságban soha nem esett meg.

John Sturges még nem ilyen Amerikát akart. Az ő filmje még a régi világról szól, ezért szükségszerűen szembesít minket a mai helyzettel. Azzal, hogy miből mivé lett a hajdani szabad farmerek hazája. Azzal, hogy a jólét eltompítja az érzékelést, hogy mindig egy kicsit éhesnek kell lenned ahhoz, hogy jobb, hogy győztes legyél. Arról is szól A hét mesterlövész, hogy – amennyiben ép erkölcsi érzékünk van – ezerszer jobb egy kicsit bunkónak, faragatlannak lenni, mint kifinomult, búra alá zárt okoskának. A langyosakat kiköpi az Isten – ez éppen így nem hangzik el A hét mesterlövészben, de éppen el is hangozhatna.

Azzal a rossz érzéssel zárjuk a filmet, hogy Chrisnek talán mégis igaza van, amikor zárómondatként leszögezi, hogy a parasztok győztek, de ők, tudniillik a mesterlövészek vesztettek. Őszintén mondom: gyerekkorom óta gondolkodom azon, miért is veszített a győztes? Talán azért, mert az a győzelem nem járt lelki megnyugvással. Mert nem tudnak abban a faluban maradni, letelepedni, ahogyan ifjú társuk, és útra kelnek, újabb és újabb városokba, életük fogytáig.

Talán. De nem biztos. Lehet, hogy Chris egyszerűen előre látta a jövőt, ezt a nyúlós masszát, az erények halálát, a mocskos és hazug világ eljövetelét. Chris előre látta Amerika pusztulását. A kort, amelyben az emberek már nemcsak letelepedtek, de a józan eszüket és a tartásukat is elveszítették.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mozi világ (440) Heti lámpás (221) Szépségápolás (15) Vetítő (37) Kultúra (4) Sport (729) Irodalmi kávéház (474) Életmód (1) Gasztronómia (539) Alámerült atlantiszom (142) Politika (1571) Mondom a magamét (4152) Tereb (138) Flag gondolja (33) Autómánia (61) Jobbegyenes (1652) Rejtőzködő magyarország (171) Egészség (50) Gazdaság (633) Mozaik (42) Emberi kapcsolatok (36) Belföld (5) Történelem (13) Tv fotel (65) Nagyvilág (1440)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>