Viszont John Sturges westernváltozata közelebb áll hozzánk, olyan archetípusokat, karaktereket, cselekményt vonultat fel a film, amelyben igazán magunkra ismerhetünk.

És akkor most a lényeg, amely végig bennem motoszkált az 1960-as klasszikus nézése közben: ezt a filmet ma már nem lehetne leforgatni, bemutatni. A hét mesterlövésszel ugyanis súlyos problémák akadnak. Például halomra lőnek benne egy csomó mexikóit, és még véletlenül sem árnyalják a képet, hogy mondjuk a halomra lövőknek emiatt súlyos lelki problémáik lennének. A film egyenesen azt sugallja, hogy vagy ők, vagy mi, és roppant korszerűtlen módon a jók a fehér mesterlövészek, a rosszak a mexikói banditák. Skandalum.

Feltűnő továbbá, hogy a hét mesterlövész nem pusztán fehér ember, hanem hangsúlyozottan heteroszexuális, macsó meg ilyesféle. Szerencsére ezt a súlyos fogyatékosságot a film 2016-os feldolgozása már helyrebillenti. Az új változatban ugyanis beletuszkoltak a győztes csapatba indiánt, mexikóit, a mesterlövészeket magától értetődően néger vezeti, a megbízójuk pedig egy tökös nő. Nyilván hajszálpontosan így nézett ez ki a Vadnyugaton is, persze. A rossz mexikóiakat a talpig fehér iparmágnás váltotta fel, ő kegyetlenkedik az emberekkel, amíg a jók (immáron) színes koalíciója engedi neki. A szexuális vonal helyrebillentésére – fájdalom – a 2016-os változatnak már nem futotta, de elkeseredésre semmi ok. A Túl a barátságon Oscar-díjas filmalkotás óta minden civilizált ember tisztában lehet azzal, hogy a cowboyok alapvetően buzik, csak a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán látszottak eddig heterónak.

Roppant korszerűtlen ez az 1960-as változat, morfondírozok, és nézem tovább a filmet. Látom, amint Chris (Yul Brynner) felül a halottaskocsis fogatra, elővesz egy szivart, kiköpi a végét, majd a talpáról tüzet gyújt, és a lovak közé csap. Közben Vin (Steve McQueen) megtölti a fegyverét, leveszi a kalapját, belenéz, megigazítja, visszateszi. Filmtörténet. Ahogyan a párbeszédük is:

– Most érkeztél?

– Igen.

– Honnan?

– Dodge-ból. És te?

– Tombstone-ból.

– Van ott valami akció?

– Nincs. Tombstone-ban?

– Ugyanaz. Az emberek letelepedtek.

– Mindenütt ugyanaz van.

1960-ban az amerikai film még uralja a saját mítoszát. A szófukar, kemény, szabad amerikaiak mítoszát. Charles Bronson tökéletes felsőteste mozdul, és a hasáb immáron tűzifaként hull darabjaira. A gyerek, aki kimegy a moziból, olyan erős és férfias akar lenni, mint Bronson. És elhiszi, amit Chris lök oda mellékesen a másiknak, amerikai közhelyként, de 1960-ban még létező igazságként: ez egy szabad ország. Az 1960-as mozifilm nézője azzal az érzéssel megy haza, hogy a bukás nem vereség, a győzelem nem ünnep, a rosszat ugyanúgy elszenvedi a harcos, mint a jót. És hogy a lét értelme nem a szakadatlan harc, hanem a megbomlott rend helyreállítása. A megvédelmezett falu lakói legyőzik félelmüket, és kiállnak magukért. Mostantól mindig. Ez a lényeg, és persze az önfeláldozás, a gyengék, az elesettek védelme, nem pénzért, nem dicsőségért, hanem azért, mert ez a világ rendje, ez a helytállás parancsa.

A 2006-os változatban már elmosódik az erkölcsi üzenet. Az a film pusztán szórakoztat, és patikamérlegen adagolja a politikai korrektséget. Nincs alapító mítosz, nincs szabad Amerika, nincs jogszolgáltatás. A 2016-os változatban már kozmetikáznak, visszamenőleges hatállyal. Úgy, ahogyan az a valóságban soha nem esett meg.

John Sturges még nem ilyen Amerikát akart. Az ő filmje még a régi világról szól, ezért szükségszerűen szembesít minket a mai helyzettel. Azzal, hogy miből mivé lett a hajdani szabad farmerek hazája. Azzal, hogy a jólét eltompítja az érzékelést, hogy mindig egy kicsit éhesnek kell lenned ahhoz, hogy jobb, hogy győztes legyél. Arról is szól A hét mesterlövész, hogy – amennyiben ép erkölcsi érzékünk van – ezerszer jobb egy kicsit bunkónak, faragatlannak lenni, mint kifinomult, búra alá zárt okoskának. A langyosakat kiköpi az Isten – ez éppen így nem hangzik el A hét mesterlövészben, de éppen el is hangozhatna.

Azzal a rossz érzéssel zárjuk a filmet, hogy Chrisnek talán mégis igaza van, amikor zárómondatként leszögezi, hogy a parasztok győztek, de ők, tudniillik a mesterlövészek vesztettek. Őszintén mondom: gyerekkorom óta gondolkodom azon, miért is veszített a győztes? Talán azért, mert az a győzelem nem járt lelki megnyugvással. Mert nem tudnak abban a faluban maradni, letelepedni, ahogyan ifjú társuk, és útra kelnek, újabb és újabb városokba, életük fogytáig.

Talán. De nem biztos. Lehet, hogy Chris egyszerűen előre látta a jövőt, ezt a nyúlós masszát, az erények halálát, a mocskos és hazug világ eljövetelét. Chris előre látta Amerika pusztulását. A kort, amelyben az emberek már nemcsak letelepedtek, de a józan eszüket és a tartásukat is elveszítették.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>