Valószínűleg újabb válságához ért a Katolikus Egyház. Seregnyi lelkes katolikus érzi fájdalmasnak azt a politikát, amelyet a Szentszék az utóbbi évben a migránsügyben gyakorol. Vagy a Vatikán, vagy a hívek jelentős része mély tévedésben van.

Nem értették meg az idők jeleit.

Sok hasonló válság okozott szenvedéseket a katolikusságban. Maga a protestantizmus is krízis következménye. Ám Luther 95 pontjának a Wittenbergi vártemplom kapujára történt kiszegelése óta is bekövetkeztek kiválások.

A mostaniaknak valószínűleg nem lesz ekkora jelentőségük.

Éppen a protestantizmus hozott nagy tanulságokat, s ezeket a hívek – az eretnekké vált hívek is – tiszteletben tartják. Tömeges kiválásokat csak elvétve kíséreltek meg jóakaratú emberek.

A hit biznisze más terület: válság nélkül is buzgólkodnak a mammoniták.

Számosan vetik fel önmaguknak a kérdést: hová helyezzék Rómát. Az föl sem merül, hogy kereszténységüket feladnák. Krisztus követése – Kempis Tamás-i, és főleg Pázmány Péter-i értelemben – a legbelsőbb parancs.

A főpásztor tevékenysége azonban kizökkenti az időt.

„Maradok keresztény, és katolikus is, de a Katolikus Egyházhoz való kötődésemet átmenetileg egyoldalúan feloldom” – fogalmazott nemrég egy, időnként „keresztény értelmiségiként” is emlegetett szerzet.

Fájdalmas, de talán a legkevésbé fájdalmas döntés.

A milánói ediktum óta eltelt tizenhét évszázadban számos főpásztor tevékenysége volt olyan, hogy az egyháztörténet írói csak visszafogottan tudnak lelkesedni a cselekedetek fölidézésekor.

Az Egyház azonban áll.

Minthogy az Egyház – a hit szerint – Krisztus titokzatos teste, bizonnyal állni fog e mostani válságban is, és – megújul. Ebben az esetben nem lehet a Feltámadás szót használnunk. Blaszfémia lenne.

Feltámadás csak egy volt.

Jelképesen, ünnepi alkalmakkor – és azokon kívül is – természetesen használjuk a feltámadás szót: megújulás, újjászületés értelemben is. Itt, ebben a konkrét esetben azonban nem szabad, ám nem is szükséges.

Az Egyház nem száll alá poklokra.

A római szentbeszéd alatt e Húsvétkor is sokan álltak a tévékészülék előtt, hogy fogadják – családjukkal együtt – a pápai áldást, számosan olyanok is, akiknek a főpásztorba vetett bizalma megbicsaklott.

A bizalom legföljebb a személyben bicsaklott meg, a Szék szentségében nem.

A katolikus hit több, mint egy főpásztor „imádata”, épp ezért nem menekülnek tömegek a protestáns felekezetekhez sem. Aki már látott katolikus és protestáns esküvőt, az tudja: a különbség jelentékeny.

Azonos alapelveken is fölmagasodhat más-más szellemi épület.

Akik katolikus hitben nőttek fel, azok az alapelveken kívül ragaszkodnak szentjeikhez – Szent Lászlóhoz, Szent Erzsébethez, Szent Antalhoz és a többihez -, és ragaszkodnak a szertartás „fehér mágiára” emlékeztető gyönyörűségeihez.

A Mária-tisztelet fölemelő lázához.

És elgondolkoznak, eleven maradhat-e a katolikusság – legalább átmenetileg – a Vatikán nélkül…