„Nem mintha érdekes lenne a Szabadság téren összeverődött hallgatóság átlagéletkora. Mi, a balliberális sajtóban dolgozó ellenzéki aktivistákkal szemben alapvetően meglehetősen régimódian gondolkozunk a demokrácia természetéről. Szerintünk minden szavazó szavazata pontosan ugyanannyit ér.
Egyet.

Szerintünk teljesen mindegy, hogy ki adta le azt a bizonyos egy szavazatot, hisz a demokrácia lényege ez: a nép szavaz. A nép dönt. A szavazók között vannak szegények, gazdagok, nyugdíjasok, romák, vidékiek, kőfaragók és balett-táncos is. Mindössze azért jegyeztük meg a hallgatóság korára vonatkozó megállapításunkat, mert a haladó sajtó lelkes videóriportjaiban a véletlenek furcsa játékának köszönhetően ugyanaz a négy darab húsz év körüli momentumos aktivista nyilatkozott csillogó szemmel. Dacára annak, hogy a Karácsonynak felállított színpad előtt a fiatalok finoman szólva alul voltak reprezentálva.

Maga a kampánynyitónak becézett tüntetés egyébként tényleg nem érdemel sok szót. Dés művész úr szokás szerint újabb koncertet adott, Szalay Kriszta színművésznő konferált, Szabó Kimmel Tamás pedig az indokoltnál és a zenei alapnál egy fokkal hangosabban és dühösebben énekelt. Ez utóbbit tökéletesen megértjük.

Tényleg roppant frusztráló lehet egy olyan diktatúrában élni, ahol a szegény, elnyomott ellenzéki művészt körömletépés helyett a hatalom egyfolytában filmes és színházi munkákra kényszeríti. No meg az is különböző diszkrepanciákat okozhat, hogy miközben a kampánydalban a csodálatos fővárosunk legszebb tereit és épületeit láthatja a nagyérdemű, aközben Szabó Kimmelnek arról kell énekelnie, hogy tiszta kosz a város és minden rossz.

A rendezői változatban meg nem erősített hírek szerint patkányok is felbukkantak volna, de Bangó­né miatt azt a pár snittet végül kivágták a végleges verzióból. Valószínűleg Dés úr is hasonló okokból szokta a szaxofonját fújni. Ahelyett, hogy a rezsim kétnaponta rendőrökkel veretné össze, kénytelen zenéket komponálni, amiket a fővárosi és az állami fenntartású színházak jól be is mutatnak.”