Ma 2018 november 18. Jenő napja van. Holnap Erzsébet napja lesz.
Kádár, a kommunista Néró

Kádár, a kommunista Néró

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
A magyar diktátor az ’56-ot követő kivégzések és gyilkosságok terén Haynaun is túltett.

A magyarországi kommunista terror atyjához, Kádár Jánoshoz képest Néró császár kedves jóakarója volt a világnak. Miközben az ország az 1956. november 4-ével bekövetkezett szovjet invázió után gyászolt és romokban hevert, ő házi színpadán, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsában fellépve a forradalmat fasiszta ellenforradalomnak nevezte és az ’56-os forradalmárok és szabadságharcosok elpusztításáról énekelt. Kádár, a kommunista Néró a hatalom restaurációját többek között az ötvenhatosok kíméletlen üldözésével kísérelte meg sikerre vinni. Azonban az ’56 hőseinek üldözése nem érte el célját, az ország egyre növekvő számú rendszergyűlölő polgárát pedig már nem lehetett csak úgy elnémítani.

Kádár mohó hataloméhségénél csak gyávasága volt nagyobb, mindig mások árnyékában meghúzódva, taktikázva várta a kedvező alkalmat politikai riválisainak eltakarítására. ’56 novemberében úgy érezte, eljött az ő ideje. Miközben az ország élet-halál harcát vívta a szovjet megszállókkal, Kádár a Nagy Imre-kormány államminisztereként, a kommunistáktól már megszokott sunyisággal, november 1-jén rókalelkű társával (elnézést kell kérnem a rókáktól), Münnich Ferenccel a budapesti szovjet nagykövetségre sompolygott, hogy elárulja a hazáját.

Aztán Moszkvába történt kiutaztatása után néhány nappal Nyikita Hruscsov támogatásával a háta mögött, november 7-én szovjet tankokkal megérkezett Budapestre.

Ettől kezdve, akárcsak Néró, vaskézzel vezette az országot. Uralkodása fordulópontot jelentett az ország történetében. Kommunista cézárként minden hatalom az ő kezében összpontosult. A szovjet katonai beavatkozás után már a Minisztertanács elnökeként azonnal rideg számítással megindította azt a brutális megtorlógépezetet, amelynek kegyetlensége és kíméletlensége még a bresciai hiénáét, vagyis Julius Jacob von Haynauét is túlszárnyalta. Az 1848–­49-es forradalom és szabadságharc leverése után Haynau körülbelül százötven embert végeztetett ki, és 1000-2000 ember kerülhetett börtönbe.

Ezzel szemben 1957 és 1963 között a kádári megtorlás idején a magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozata és erőszakhulláma zajlott le. Kádár túlbuzgó eszelőssége még a nem éppen finom lelkületükről ismert oroszoknak is sok volt, és ellentétben állt a Nyugattal ekkor megbékélésre törekvő Hruscsov érdekeivel. Az oroszok 1957-től már nem erőltették, hogy legyenek akasztások.

Kádárék mégis mintegy négyszáz mártírt juttattak bitófára (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt). Maga Kádár azonban csak 280 halálos ítéletet volt hajlandó beismerni Mihail Gorbacsovnak 1985-ben. Az államilag intézményesített mészárláson túl húszezer embert kilakoltattak, tizenháromezer embert internáltak, huszonhatezer embert bebörtönöztek. Még 1970-ben is, amikor a közvélemény úgy tudta, már senki sincs börtönben a szabadságharcosok közül, akkor szabadultak ki az utolsók, köztük Wittner Mária is.

A kivégzettek egy részét jeltelen sírokba, drótokkal összekötözött végtagokkal, ócska kátránypapírba göngyölve, arccal a sírgödör alja felé, mint állatokat kaparták el. Micsoda aljas ördögi lelkület kellett ahhoz, hogy ezeket a borzalmakat egyáltalán képes legyen valaki kigondolni, nemhogy még véghez is vinni!

Azt hihetnénk, hogy az ilyen mértékű becstelenséget már nem lehet fokozni, de Kádárék még erre is képesek voltak. A pártállami vezetés már 1952-ben önkényesen úgy döntött, hogy a 16-18 éves korosztály tagjait, akik ellen addig „csak” háborús és népellenes ügyekben lehetett halálos ítéletet kiszabni, ettől kezdve a népi demokratikus államrend megdöntésének kísérlete miatt is akasztófa alá lehessen hurcolni. Ezt az embertelen és kegyetlen, jogszabálynak csúfolt horrorisztikus rendelkezést a megtorlás időszakában Kádárék az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel megerősítették.

Példának okáért ennek alapján küldték bitófára Mansfeld Pétert. A kádári véres terror példa nélküli gonoszsága mindezek ismereté­ben még inkább elborzasztó. Kahler Frigyes jogász-történész említ egy állítólagos kijelentést arról, hogy Kádár 1956 után 1,1 millió embert akart internáltatni. Mintha az egész magyar néppel le akart volna egyszer és mindenkorra számolni.

Kádár, Néróhoz hasonlóan, alantas céljai elérése érdekében a családi körhöz tartozókat és a közeli barátokat sem kímélte. Kevesek előtt ismert, hogy Kádár volt a keresztapja ifjabb Rajk Lászlónak, de ez egyáltalán nem zavarta őt abban, hogy sztálinista belügyminiszterként 1949-ben segédkezet nyújtson legjobb barátja, Rajk László koncepciós peréhez, majdan kivégzéséhez.

Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt gyanítjuk, ahogyan Nérónak a saját anyjának meggyilkolása miatti szörnyű lelkifurdalás adta meg az utolsó lökést, amely az őrület örvényébe taszította, úgy Kádárnak is Nagy Imre kivégzése alapozta meg azt a súlyos lelkiismeret-furdalást, amely halála előtt már az elméjét is megroppantotta.

Pedig Nagy Imrét és társait nem lett volna „kötelező” kivégezni 1958-ban, az oroszok többször el is halasztatták Kádárral a pert. Azonban ez a per Kádár személyes bosszúja volt, többek között azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani kormányfői tisztségéről, és ezért Kádár betegesen mindaddig veszélyben érezte árulással megszerzett illegitim hatalmát, ameddig Nagy Imre életben volt.

Nagy Imre halálba küldése után egy olyan nérói figura vált belőle, akit folyamatosan követett áldozata szelleme.

Élete végéig nem mondta ki nagy nyilvánosság előtt Nagy Imre nevét, mindig csak „arról az emberről” beszélt.

Utolsó, egyórás, zavaros, nehezen követhető beszédéből kiderült, hogy Kádárnak Nagy Imre kivégzése élete végéig tartó súlyos és nyomasztó lelki tehertételt jelentett.

A sors azonban nem volt tekintettel a hóhérlelkületű kommunista vezér lelkiállapotára, mert úgy rendelte, hogy élete utolsó napjaiban még látnia kelljen azt a történelmi igazságtételt, amelynek során Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén az áldozatokat a legnagyobbaknak kijáró tisztességgel egy egész nemzet búcsúztatja.

A sorsnak még arra is gondja volt, hogy a Legfelsőbb Bíróságon azon a napon hirdessék ki Nagy Imre és társai rehabilitáció­ját, amely napon halálba küldőjük eltávozott az élők sorából. Azonban még holtában sem találhatott nyugalomra az anyaföldben a haza­áruló. 2007. május 2-ra virradóra Kádár Fiu­mei úti sírkertben található síremlékét felfeszítették, és elvitték csontjainak a medence­csonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt, a sír fedőlapjára pedig festékkel a „gyilkosok 56” feliratot fújták.

A kommunista ideológiának a gyökerébe, a magjába van belekódolva az erőszak, a jogtiprás, az emberi méltóság tiszteletének hiánya. Ennek lehettünk tanúi tizenkét évvel ezelőtt is 1956 ötvenedik évfordulóján. Miközben a Rákóczi úton embereket vertek, kézujjakat és bordákat törtek, szemeket lőttek ki Gyurcsány rendőrei, a Kossuth téren ünnepi tűzijáték volt.

A történelem is arra tanít bennünket, hogy ha a kommunisták hatalomra kerültek, rémtettek kísérték uralmukat.

Napjainkra eltűntek volna a kommunisták? Nevükben talán igen, de szellemiségükben nem. Mint búvópatak, sokáig lappangott, most pedig újfent támad, de mára már ez az erőszakot hirdető szellemiség lassan eluralta szinte az egész ellenzéki oldalt.

Mert azt látjuk, még az ’56-os ünnepi megemlékezéseik hangulatára is rányomva a bélyeget, hogy mosdatlan szájú ellenzéki politikusok és újságírók, aktivisták, véleményformálók agresszív, trágár, ocsmány, erőszak- és gyűlöletbeszédekkel szórakoztatták csekély számú híveiket.

Napi gyakorisággal előszeretettel gyalázzák a Fideszt és Orbán Viktort, eljutva egészen a fizikai megsemmisítés részegítő gondolatáig. Nekik ennyi jutott: hogy fejbe lőtt Orbán Viktor-képeket tegyenek fel a virtuális valóságba, ahol a lelkitoprongy-követők odavannak a gyönyörűségtől.

Aztán az ellenzék naponta elképzeli kéjesen, miként lőnének fejbe bennünket az első adandó alkalommal, amikor ezt újra megtehetnék. Közben hazaárulóként az ­uniót uraló és velük együtt fröcsögő balliberális elittel karöltve egy nemzetállamok fölött álló birodalom létrehozásán mesterkednek.

Magyarország már 1956-ban is fellázadt egy birodalom ellen. Most megint hazánk az, amely elsőként szembeszáll ezzel.

Petrin László

A szerző jogász

]]>www.magyaridok.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Autómánia (61) Mozaik (2) Vetítő (37) Gasztronómia (538) Gazdaság (594) Belföld (4) Mozi világ (440) Alámerült atlantiszom (142) Életmód (1) Irodalmi kávéház (446) Jobbegyenes (1409) Politika (1570) Kultúra (3) Történelem (2) Rejtőzködő magyarország (171) Sport (727) Heti lámpás (184) Nagyvilág (1288) Mondom a magamét (3088) Egészség (50) Emberi kapcsolatok (36) Tereb (125) Flag gondolja (32) Szépségápolás (15) Tv fotel (65)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>