Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy a cikk elején egy vallomással, amolyan divatos coming outtal untassam: kimondottan csalódott voltam tegnap, amikor Donald Trump elnökjelöltté „koronázása” mellett Mike Pence indianai kormányzót választották a republikánusok az Egyesült Államok potenciális második emberévé. Az utolsó pillanatig reménykedtem ugyanis, hogy Trump Boris Johnson, az új brit külügyminiszter mellett teszi le a voksát. Hiszen a Brexit arca New Yorkban született, az alapító atyák szerint így akár az Egyesült Államok első embere is lehetne. Trump ellenfeléről, Hillary Clintonról is milyen jó véleménnyel van: „Festett szőke haja, barátságtalan szája és rideg kék tekintete alapján olyan, mint egy pszichiátriai osztály szadista ápolónője. Megrökönyödve kapok a fejemhez, amikor kimondom a kérdést: Hogyan is támogathatnám Hillaryt? Úgy értem, már az arckifejezésével is azt képviseli, aminek elutasítása miatt politikus lettem. A készséget az adóemelésre és az állandó, kimért politikai korrektséget.” Hiába no, egymáshoz illik a jó Donald és Boris. S gondoljanak bele abba is, mit dobna a világpolitikán egy Trump-Johnson páros – már csak fodrászatilag is.

De félre a viccel. Merthogy Trumpból is egy stand upos poént igyekezett kreálni a „véleményformáló amerikai elit”, amikor bejelentkezett az elnökjelöltségért. Showman, kibeszélőműsorok bohóca. Jó, milliárdos, de a nagyok szemében egy felkapaszkodott senki. A „nagyok” alatt nem Bill Gatest vagy Steve Wozniakot értjük, hanem azokat, akik családfájukat a Rotschildoktól, John Davison Rockefellertől vagy éppen John Pierpont Morgantól vezetik le – ez messze nem csak a múlt. Ugye, ismerős a mindenható J. P. Morgan multinacionális pénzügyi konzorcium neve? Az ő szemükben Trump újgazdag parvenü. A nagyvárosi „demokraták” szerint pedig szociopata szexista, rasszista homofób, minden píszí érték eltiprója. Nos, ez az ember pályázik most jó eséllyel arra, hogy Amerika első embere, a világ leghatásosabb atomtáskájának kulcsgazdája legyen.

Amit Donald Trumpról leírtak, az valahol mind igaz, tulajdonképpen ő sem nagyon tagadja. Miért is tenné? Hiszen az egész kampányát egyfajta polgárpukkasztásra, a „politikailag korrekt” dogmák felborítására építette. Ráérzett arra, hogy az önámító dicshimnuszok ellenére az Egyesült Államok messze nem minden világok legtökéletesebbike, az átlag amerikai pedig végképp nem érzi annak. Kevesebb a pénz, kevesebb a munkahely, özönlenek a mexikói bevándorlók, s ráadásul biztonságban sincsenek a saját hazájukban. Ott a terrorveszély, de ha az ellen tesz is valamit a kéttucatnyi hárombetűs amerikai kém- és nyomozó szervezet, a saját polgárai akkor is bármikor rendezhetnek vérfürdőt. Ha meg nem, akkor az alulképzett és alulfizetett rendőr néz céltáblának minden második színesbőrűt. Nincs külpolitikai sikerélmény sem, értelmetlen háborúk és a terrort gerjesztő kalandok – csillagos-sávos koporsókkal.

Trump az egyszerű amerikai hangján beszél, az ő problémáit teszi szónoklataiban a sajátjává. A republikánus elit – kivéve a duzzogó Bush-klánt – kénytelen volt rájönni, hogy csak Trump segítségével juthat vissza nyolc év után „hivatalosan is” a Fehér Házba. A „nagyok” többsége is a jelek szerint Trump mellé állt végül, elegük lett Obama kiszámíthatatlan ötletpolitizálásából.

Trump botrányhős, de hát annak idején Ronald Reagant is sokan hollywoodi ripacsnak tartották. Megfelelő csapattal kordában tartható, Mike Pence alelnökjelölt mellett ilyen kimért, megbízható arcú politikusok alkotják Trump környezetét is.

Legyőzheti Hillary Clintont? A közvélemény-kutatások alapján szoros a verseny. Trump vitathatatlan előnye, hogy a kampány óhatatlanul a hozzá való viszonyról fog szólni. Clinton semmilyen értelmezhető alternatívát nem kínál. Oktatási- és egészségügyi reform, munkahelyteremtés, a fegyvertartás korlátozása? Férje és Barack Obama kétszer nyolc évig igyekezett ebben előrelépni, az eredmény pedig egy nagy nulla. Biztonságpolitika? Könyörgöm, ez éppen Hillary Clinton sara! Nem az az igazi baj, hogy az e-mail fiókjaiba csak az nem nézett bele, aki nem akart, hanem az, hogy a színesforradalom-projektjeivel ő lobbantotta lángra a fél arab világot és Ukrajnát. S nem utolsósorban életre hívta ezzel az Iszlám Államot is.

Mit tud ezzel szemben a kampányában felhozni? A nem konkretizált emberi jogokat – a máig üzemelő Guantánamo fényében ez egyébként is, komoly? –, az LMBTQ-szentséget és azt, hogy Trump egy titkárnői fenekeket paskoló bunkó, ő meg magát jó karban tartó diplomás nő.

Trump vagy Hillary? Mindketten változást ígérnek, de megszemélyesíteni ezt hitelesen Trump tudja. Sokan egyszerűsítenek, mondván, hogy Trump a Dallas című tévésorozat, Hillary pedig a Szex és New York világának hőse. Sajátos értelemben viszont most éppen az „amerikai gyökerekhez” való visszatérés jelenti az újat.

Megváltozik Amerika? Kétlem. A tengerentúlon nem is annyira megfoghatatlan háttérhatalom, a multinacionális társaságok és lobbik érdekein és érdekérvényesítő képességein egy elnök sem tudott – ha akart egyáltalán – változtatni. Nem hiszem, hogy Trump fogja a „tiszta, tisztességes és becsületes Amerikát” visszahozni, de tény, hogy már eddig is rendesen felkavarta a poshadt píszí állóvizet. S mint korábban a fent említett Boris Johnson is bizonyította a brit népszavazás kapcsán, néha a lehetetlennek tűnő is valósággá válhat. Az már más kérdés, hogy milyen lesz az a valóság…

Máté T. Gyula – ]]>www.magyarhirlap.hu]]>