Amíg apám él, én csak Lady Mary leszek, a legboldogtalanabb hölgy a keresztény világban” – mondta I. Mária, a későbbi véres kezű Tudor királynő VIII. Henrikre utalva. Talán valahogy így érezhetett Angela Merkel volt kancellár is, míg mentora, Helmut Kohl élt, és látta a merkeli nyílt határok politikájának következményeit. De most, évekkel azután, hogy a nagy német politikust 2017-ben eltemették, volt tanítványa minden belső dilemma nélkül indulhatott el a könyvbemutató túrájára, amelyben a Szabadság címmel ellátott visszaemlékezéseiben megpróbálja megadni az alaphangot a nagy vízválasztó előtt álló Németországnak. 

Helmut Kohl nem hitt Merkel megoldásaiban. Az Orbán Viktorral történt 2016-os találkozó után kiadtak egy közös nyilatkozatot, amelyben ugyan a menekültek sorsának megoldását sürgették, de Európa határain kívül, és figyelmeztetve arra, hogy országaink nem fogadhatnak be minden ide igyekvőt. A legkeményebb kritikáját viszont egy interjúban fogalmazta meg, amikor arra figyelmeztetett, hogy az egyoldalú döntések, részleteiben bármennyire indokoltak legyenek is ezek és az egyoldalú nemzeti kezdeményezések ideje lejárt. Itt nem a magyar határkerítésre utalt. Épp ellenkezőleg, Merkel egyoldalú döntésére mutatott rá, amelyben önkényesen megnyitotta a kontinens határait áldozatok és elkövetők előtt egyaránt.

Talán ez volt az a pont, ami miatt ma a német politikai elit úgy szövetségi, mint uniós szinten túlkompenzál az európai egység teljesen abszurd hangsúlyozásával. Sokan talán nem is tudatosítják magukban, de amikor az uniós bürokratáktól közös európai értékekről hallunk, az egységes megoldásról, közös európai fellépésről, akkor tulajdonképpen egy megingathatatlan német eredetű kulturális ortodoxiával állunk szemben, amelyet kék-sárga színekbe öltöztettek. 

Merkel értette meg az uniós bürokráciával, hogy mindegy, ha hanyatlásba döntik a kontinenst, tönkreteszik a gazdaságát, lecserélik a népességét és iszlamizálják, amíg mindez közös döntésként van beállítva, senki sem vonható jogi vagy erkölcsi felelősségre.

De mit ír minderről „Mary”? Könyvében azt állítja, hogy nem érti, hogyan gondolhatja valaki azt, hogy egy szíriai menekülttel készült szelfi tömegeket késztethet arra, hogy elhagyják szülőföldjüket. Továbbá hogy a hírhedt „Wir schaffen das!” (Megcsináljuk!) csak egy banális kijelentés volt, és semmit mást nem jelentett, mint hogy együtt, igen, már megint együtt meg tudjuk oldani a problémákat. Ebből is világos, hogy Merkel semmit sem értett meg, semmit sem képes feldolgozni, és nem vállal felelősséget azért a sok halálért, erőszakért, barbarizmusért és hanyatlásért, amelyet baloldali bűntársaival rászabadított Európára. Az evangélikus lelkész lánya ugyanis hittétellé tette az egész életművét végigkísérő egység dogmáját. Persze ilyenfajta európai egység itt sosem létezett, és igény sem volt rá, az egész csupán egy utópia és önbecsapás volt. A ma uralkodó európai egység mítosza nem más, mint a fenyegetések és büntetések által kicsikart fogalomtorzszülött, az úgynevezett kötelező szolidaritás.

Az a jelenség, hogy most Merkel szabadon járhat-kelhet az országban, és árulhatja az önmosdató könyvét, abszurdum. Ettől eltekintve viszont nem csatlakoznék azokhoz, akik azt tartják, hogy börtönben lenne a helye, mert a volt politikus jogi szempontból nem bűnöző, csak politikai és erkölcsi szempontból vétkes. Merkel nem is őrült, mint ahogy azt némelyek tartják, róla inkább Hannah Arendt szavai jutnak eszembe a gonosz banalitásáról. 

Németország választások előtt áll. Merkel pártja, a CDU mindent megtesz azért, hogy a szembesüléstől rettegő németeket elkábíthassa a jobboldali extrémizmus rémmeséivel vagy épp az európai szolidaritásról szóló tündérmesékkel. Ha mindkettő hazugság is, végtére az egységet valahogy meg kell teremteni. Ebben a politikai kontextusban Merkel könyvbemutatója egy óvatosan megfogalmazott, de jól időzített figyelmeztető lövés Friedrich Merz pártvezető felé. Változást szeretnétek a bevándorláspolitikában? Irányváltást a klíma- és energiapolitikában? Megtűrnétek az Alternatíva Németországnak (AfD) párt létét? Nein! Amíg az öreg királynő él, addig Németországnak meg kell maradnia a „legboldogtalanabb hölgynek a keresztény világban”.

Véres Mary, ahogy kortársai nevezték el fanatizmusáról és az együttérzés hiányáról elhíresült Tudor uralkodót, csaknem háromszáz protestánst égettetett el máglyán: köztük papokat, nőket, gyermekeket, időseket. Élete vége felé mindezt elegánsan úgy összegezte: őfelsége nem hagyhatja el azt a hitet, amelyről az egész világ tudja, hogy születése óta követett és gyakorolt. Inkább Isten kegyelméből kívánja azt haláláig megőrizni, és nagyon kívánja, hogy alattvalói csendesen és szeretettel fogadják el ugyanazt a hitet, ami által nagy boldogságban részesül.

Deme Dániel

A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője

]]>www.magyarnemzet.hu]]>