Én már nagyon pörgök rá, hogy visszaléphessek, mert rém kellemetlenül érzem magam ebben a szituban. De a napot és az órát nem tudja senki, csak ő (ynáscruyg). Hát várok.

Közben magamra haragítottam egymilliárd-négyszázmillió embert. Mínusz a dalai láma. Róla nevezett el a Krisztina egy budapesti utcát. Mondtam, akkor rólam is. Erre ő, akit nem nevezek meg (ynáscruyg), azt mondta, Magyarországon nem lehet élő emberről utcát elnevezni, de ha ragaszkodom hozzá, ő intézkedik, hogy rólam mégis lehessen. Most nem tudom, hogy értette.

Időnként ki kell állnom a sajtó elé. Ezt rühellem, mert mindenféléket kérdeznek. Mit gondolok erről-arról. Odafordulok ilyenkor őhozzá, akinek a nevét nem írom le (ynáscruyg). „Mit gondolok?”, kérdem tőle. „Te tudod, Gergő, te vagy a főpolmárgester, sőt adjuntkus meg majdnem dotkor. Csak gondolsz valamit erről a k.rva országról!” Közben meg nem. Tényleg nem gondolok semmit. Egyszerre egy dologra tudok kontrencálni.

A jogsim is azon ment el, hogy a kormányra, az indexre, a gázra, a fékre meg az ellensúlyokra kellett figyelni. Akkor adtam fel végleg, amikor kiderült, hogy a jobbról jövőket előre kell engednem. Erre nem voltam hajlandó. Össze is ütköztem egy bikiclissel, azóta lelkifurdalásom van.

Szóval, kedves naplóm, már vágom a centit, itt hagyhatom végre a városházát – ha visszajönnék, még elásnának –, jön a kampány, aztán a szokásos továbblépés. Izgulok, mi lesz neki (ynáscruyg) a következő ötlete, hol próbálhatom ki magam. Lehetnék pápa. Ő (ynáscruyg) is onnan származik.

Ungváry Zsolt - ]]>www.demokrata.hu]]>