Van egy típusa a politika körül lebzselő embereknek, akiket a nemzeti, konzervatív beállítottságú választópolgárok ugyanúgy megvetnek, mint az ellenzékiek, legfeljebb nem a nyilvánosságot fröcskölik tele a kifogásaikkal. A lézengő ritterekről, a Bánk bán című dráma ikonikus alakjainak mai megfelelőiről, a politikai szerencselovagokról beszélek. 

Ám ebben rendre csalódnia kell a valódi felelősséget vállaló, valódi tevékenységet folytató politikusoknak, mert ezt a típust semmi más nem érdekli, csak a pénz és a még több pénz. A kikunyerált állásokban, beosztásokban és tisztségekben rendre megbuknak, vagy azért, mert nem csinálnak semmit, vagy azért, mert amit csinálnak, abban nincsen köszönet. Ám hiába penderítik ki őket, bennfentes kapcsolataikra hivatkozva rágják a fülét annak, aki nem tudott tőlük időben megszabadulni, és kuncsorognak az újabb milliós kifizetésekért. Amikor pedig mindenki kiismeri a semmirekellőségüket, alkalmatlanságukat, és végleg megszabadulnak tőlük félrevezetett pártfogóik, akkor végtelenül megsértődnek, és kegyetlen bosszút forralnak azok ellen, akik nélkül a többség a nevüket sem ismerné. Látott már ilyet mindenki.

A legsötétebb jövőképet rajzolja föl horizontunkra, amikor a nemes lelkű, államférfiként politizáló, összefüggésekben gondolkodó, országát újra naggyá tenni szándékozó miniszterelnököt a lézengő ritterek galerija akarja elzavarni.

Az, hogy a fentiek mennyire felelnek meg Magyar Péter személyiségrajzának, ma már csak a Tisza-szekta legelvakultabb hívei előtt szorul bizonyításra. De azok a tények, amiket napról napra megismerünk a hozzá csapódó és a hozzá hasonló figurákról, akiket megpróbál szakértőként eladni a nyilvánosságnak, egészen döbbenetesek. Ráadásul két olyan honfitársunkról derült ki, hogy a könnyen jött pénzen kívül semmi más nem érdekli őket, akik korábban, szemben újsütetű haverjukkal, valamiféle teljesítményt azért letettek az asztalra. 

Ha megnézzük elsőként Ruszin-Szendi Romuluszt, hogyan szolgálta meg a vezérkari főnökként belé helyezett bizalmat, káromkodni kél kedvünk. Az Index birtokába jutott számviteli és könyvelési dokumentumok alapján Ruszin-Szendi Romulusz összesen 928 145 850 forintért építtetett magának egy szolgálati villát Dunakeszin. A lap szerint a volt vezérkari főnök mindezt tisztán állami forrásból kivitelezte, és a szakmai ellentétek mellett éppen az általa építtetett villája miatt küldték el a Magyar Honvédség kötelékéből. Most kérdezem: mi került ennyibe? Aranyból van a budi, márványból a bidé? A feladata, aminek a honvédelmi miniszter szerint egyáltalán nem tudott megfelelni, az lett volna, hogy a hadsereget a harcászati szintről a magasabb, hadműveleti szintre emelje, ami a magyar emberek érdeke. Csoda-e, ha erre nem maradt ideje, ha folyton a Lakáskultúrát bújta, mivel lehetne még feldobni a szolgálati vityilló színvonalát. Belebukott, megsértődött, és most tiszás szakértőként vitatkozna a miniszterrel. Biberach Grál-lovag hozzá képest.