Ma 2020 május 30. Janka, Zsanett napja van. Holnap Angéla, Petronella napja lesz.
Gajdics Ottó kiosztotta a nemzet ellenségeit

Gajdics Ottó kiosztotta a nemzet ellenségeit

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Egy nemzetet meg lehet alázni, országát meg lehet csonkítani, de elpusztítani nem lehet.

Trianon legnagyobb tragédiája, hogy a századik évfordulóhoz közeledve is azoknak kell magyarázkodniuk, akiknek ma is fáj a magyar nemzetet ért gyalázat. Közben pedig pezsgős tivornyákon tobzódnak azok, akik nagyon szeretnék végleg letaszítani a történelem színpadáról az ezeréves államot. Rendkívül beszédes, hogy a nemzeti érzelmű embereknek az elszakított országrészeken élő magyarok gyötrelmes sorsa fáj, míg a globalista multikulturálatlanoknak az, hogy mi még egyáltalán létezünk.]]>http://www.magyarnemzet.hu]]>

Ha valaki egy Nagy-Magyarországot ábrázoló kitűzőt hord, azt gátlástalanul lenácizzák, de a haladó baloldal vérig sértődik, ha nemzetietlensége miatt valaki kommunistának nevezi. Nincs megegyezés a legalapvetőbb nemzeti sorskérdésekben sem. A balliberális véleményterror árnyékában közös gondolkodás sem indulhat semmiről, mert a nemzeti álláspontot megfogalmazó tudós, művész vagy bármilyen értelmiségi azonnal a pálya szélén találja magát. Ezért aztán párhuzamos világok épülnek, amelyek lakói kölcsönösen elmebeteg idiótáknak tartják a nem velük tartókat. Adyval szólva: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban.”

Mostanában azzal vádolnak bennünket, akik már hetek óta készülődünk arra, hogy méltóképpen emlékezzünk a tragédiára, hogy mesterségesen tartjuk fenn a nacionalista sérelempolitikát. A vád nyilvánvalóan ostoba, hiszen akit sérelem ért, abban nagyon is eleven annak emléke, nem kell mesterségesen fenntartani. Mesterségesen inkább kiirtani szokás a nemzeti emlékezetet, és sajnos mindig szép számmal akadnak erre szakosodott barbárok ezen a tájon. Őket teljes joggal nevezzük haza- vagy nemzetárulóknak, de ezen mindig felháborodnak. Érthetetlen ez, hiszen miért fáj nekik olyan valami elárulásának vádja, ami szerintük teljesen lényegtelen, csupán szociokulturális fikció?

Ezért a békesség kedvéért mi most hunyjunk szemet afölött, hogy ők pedig a nacionalista jelzőt tömeggyilkos értelemben használják ránk. Azt állítják, hogy aki etnikai alapon határozza meg saját identitását, az hajlamos a népirtásra, mert szerintük egy nemzetet felemelni csak más nemzetek kárára lehet. Itt tartunk. De ezen a szinten csak anyázni lehetne tovább, holott méltó megemlékezésre készülünk. Ezért hagyjuk is őket a fenébe!

Hogyan lehet XXI. századi módon, mégis hazafiként kezelni Trianon százéves fájdalmát? Erre mutat követendő példát a közönség előtt egyelőre zárva tartott, de már valósággá vált Nemzeti összetartozás emlékhelye a fővárosi Alkotmány utcában. Ádáz viták kereszttüzébe kerül majd ez is, végül elhallgatják a jelentőségét. De mindez nem számít. Egyszer minden magyarnak el kell majd indulnia azon a lejtőn lefelé, el kell érnie a mélypontra, ahol a meghasadt Egész körülöleli a részekben lobbanó lángot.

Zalaegerszeg, Baja, Szakcs, Debrecen, Katymár… Ha oldalra pillantunk ereszkedés közben, a falon olvasható az egykori Magyarország valamennyi településének neve. Belénk mar a lelkifurdalás, milyen sok az ismeretlen, ahol még mi sem jártunk, ahová nem vittük el gyermekeinket. De éppen megfelelő az alkalom és a hangulat a fogadkozásokra. Visszafelé majd felírunk néhányat. Most a süllyedésre kell koncentrálni, és a végén az egyre sűrűsödő homályt megtörő tétova fényre.

Málnapatak, Hosszúfalu, Sepsiszentgyörgy, Borbolya, Magyarkanizsa… Feltörnek a gyerekkori emlékek, amikor Kádár disznóóljának résnyire nyitották az ajtaját, és Trabantok, Skodák, Zsigulik indulhattak vígan pöfékelve külföldre. De bármennyit utaztunk félretett kis pénzünkből akár északra, akár keletre, akár délre, ott kavargott bennünk egy furcsa érzés, hogy nem is hagytuk el a hazánkat.

Megdöbbentő volt a felismerés, hogy az ország, ahol élünk, önmagával határos. Amikor persze álltunk a miszlikre szedett járműveink előtt, és a vámos a legutolsó gatyánkat is kiforgatta ki tudja, mit keresve, a félelem elnyomta bennünk ezt az érzést.

Torda, Bölcske, Tótgurab, Csaroda, Mór… Haláltáncot járnak ezek a falvak, városok. Minél mélyebbre jutunk, annál inkább temetőhangulatot árasztanak a falak. Mintha minden településnév mögött a belőlük kihalt magyarok ezrei sóhajtanának. És lassan el is érjük a sírt. A sírt, hol nemzet süllyed el. Egyre kevesebbek szemében ül gyászkönny, de megfogadtuk, hogy ezzel most nem foglalkozunk. A síremlék monumentális. Hatalmas gránittömb, amelyet egy még hatalmasabb erő meghasított. Mivel a szeretet nem használja ilyesmire az erejét, egyértelmű, hogy a gyűlölettel átitatott gonoszság sújtott itt le, amely eszét vette azoknak, akikbe beleköltözött. A hasadékok világosan megmutatják, ki az áldozat. Épp annyi repedés keletkezett a sziklában, ahány határa keletkezett önmagával Magyarországnak, ahány helyen üldözik száz esztendeje a magyar szót, a magyar zászlót, a magyar iskolát és templomot.

De ez a gránittömb, bár hét helyen meghasadt, mégis egyben maradt. És közepén, örök mementó gyanánt, ott lobog az élet lángja. Mert egy nemzetet meg lehet alázni, országát meg lehet csonkítani, el lehet venni szinte mindenét, de elpusztítani nem lehet. Ez Trianon legfontosabb üzenete a ma élő magyaroknak a századik évfordulón. „Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán.”
Ideje hát megfordulnunk, és visszafelé olyan látvány tárul elénk, ami tovább fokozza az üzenet intenzitását azáltal, hogy a folyosó végén, szimbolikus sírkamránk nyitott kijáratában, ami előtt nincs ott a kő, megpillantjuk az Országház épületét. Mögöttünk a pusztulásra ítélt, előttünk a csak azért is élni akaró ezeréves magyar állam szimbóluma. Most az emelkedésre kell koncentrálnunk, az egyre jobban kiteljesedő fényre. Ez feltámadás. A magyar nemzet, Magyarország feltámadása.

Ha így emlékezünk, nem számít, hogy kigúnyolnak bennünket. Az sem, hogy Románia csinnadrattás ünneppé nyilvánította megalázásunk napját, Ukrajna ejtőernyősöket telepít Ungvárra, Szlovákia tovább üldözi a kettős állampolgárokat. Előbb-utóbb rá fognak jönni, ők is abban érdekeltek, hogy a mi reményeink valóra váljanak, hogy velünk együtt ők is sikeresebbek lehetnek, mint ellenünk. Azzal sem kell törődnünk, hogy hazai ­hülyéink egy kukkot nem értenek ebből az egészből, és csak azt szajkózzák, hogy gerjesztjük a nacionalista sérelempolitikát. Csak az számít, mindenki tudja, hogy soha nem felejtünk, és érezze, akinek ez fontos, hogy összetartozunk, hogy egyetlen magyar sincs egyedül. Mert egy vérből valók vagyunk.

Demecser, Törökszentmiklós, Kecső, Felsőszalók, Vadasd… Istenem, van-e még mindenütt magyar? El tud-e jönni egyszer mind ide, hogy átélje élet és halál, oktalan pusztítás és feltámadás, szétszórattatás és összetartozás egyidejű, megrendítő élményét? Össze tudja-e legalább a lelkünkben forrasztani az örök mementóként lobogó életláng azt, ami száz éve a gránitot is meghasítva eltörött? Erős hittel, telve reménységgel természetesen igennel válaszol az ember. De csak akkor lesz így, ha kifelé menet mindenki felír néhányat a sosem látott települések közül, s elmegy oda hírét vinni a Nemzeti összetartozás emlékhelyének.

Gajdics Ottó -]]> www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Heti lámpás (240) Kultúra (6) Egészség (50) Autómánia (61) Politika (1571) Emberi kapcsolatok (36) Irodalmi kávéház (486) Gasztronómia (539) Mondom a magamét (4553) Belföld (5) Titkok és talányok (12) Sport (729) Szépségápolás (15) Alámerült atlantiszom (142) Mozaik (83) Jobbegyenes (1769) Gazdaság (651) Mozi világ (440) Vetítő (37) Életmód (1) Nagyvilág (1450) Tereb (140) Flag gondolja (33) Tv fotel (65) Rejtőzködő magyarország (171) Történelem (14)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>