Ma 2022 október 07. Amália napja van. Holnap Koppány napja lesz.
98aaf52adcb8365799c3e45913a3f66e.jpg

Fricz Tamás: 1989. június 16.: minek is a napja?

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Orbán Viktor rendkívül bátor, történelmi jelentőségű beszédén kívül az 1989. június 16-i Nagy Imre-újratemetés – amelyen magam is részt vettem – {...}

{...} a kommunista párttal való rossz kiegyezést, a rendszerváltás mozgalmi jellegének megszüntetését és egy elitista alkut szimbolizál a kádári és az ellenzéki elit között.

Nézzünk szembe a történelmi tényekkel: a Szovjetunió uralma alól felszabaduló kelet- és közép-európai országok közül éppen nekünk, magyaroknak jutott a legravaszabb és legszámítóbb kommunista elit. A többi, hozzánk hasonló sorsú ország kommunista vezetése ugyanis korántsem volt olyan előrelátó, mint az MSZMP vezérkara: a gorbacsovi reformok, az amerikai–szovjet tárgyalások és az ezeket követő erjedés, a Szovjetunió látványos elerőtlenedése láttán sem vették észre, hogy egy korszak, méghozzá a kommunizmus korszaka a végéhez közeledik, s a végsőkig kitartottak az „elveik” (marxizmus-leninizmus), illetve a hatalom megtartása mellett.

Ennek következtében a környező országok látványos tömegmozgalmak, forradalmi megnyilvánulások sorozatán keresztül jutottak el a rendszerváltásig és a demokratizációig, hiszen a kommunista hatalom ellenállt, azt erőszakkal kellett megdönteni. Gondoljunk Csehszlovákiára, ahol a Gustav Husak-féle vezetés képtelen volt felismerni a realitásokat, nem álltak félre, nem kezdtek el alkudozni a demokratikus ellenzéki erőkkel, nem kezdték meg a hatalmuk és a vagyon átmentését – ravaszul, a háttérben, mint tette azt az MSZMP-MSZP. Ebből fakadóan 1989 őszén látványos tüntetések zajlottak a prágai Vencel téren, s a nép – Vaclav Havellel az élen – végül is kikényszerítette a Husak-féle vezetés távozását. Hasonlóan zajlottak az események a volt NDK-ban (a fiatalok kedvéért: a Német Demokratikus Köztársaságban, a kettéosztott Németország kommunista felében) is: Erich Honecker pártfőtitkár a legortodoxabb kommunista vezetők közé tartozott, semmit nem értett meg az idők szavából, azt hitte, hatalmon maradhat. Ezért kellett a forradalom: emlékezetesek az 1989 őszén zajlott úgynevezett „hétfői tüntetések” a kelet-német városokban, s különösen emlékezetes november 9-e, a berlini fal leomlásának napja.

Sorolhatnám tovább: a balti államok emberei sorra keltek fel az oroszok által vezetett kommunista uralommal szemben és a függetlenségük kivívásáért, emlékezetes a balti népek „élőlánca”, amikor is ezrek és ezrek fogták egymás kezét sok-sok kilométeren át. Ez a szimbolikus demonstráció például valóban a balti államok függetlenségének kivívásáról szólt. Ez igen…

Még beszélhetnénk a román forradalomról, a volt jugoszláv államok függetlenségi háborúiról, s nem utolsó sorban a lengyel Szolidaritás mozgalomról, amely a lengyel kommunistákkal csak ideiglenes alkukat kötött.

És ezzel szemben állunk mi, a mi kommunistáinkkal, akik már 1987–1988-tól kezdve sejtették, hogy a változások elkerülhetetlenek lesznek, s ezért roppant okos – de inkább úgy mondanám: roppant ravasz és erkölcstelen – módon stratégiát dolgoztak ki hatalmuk demokráciába és kapitalizmusba való átmentésére. Ehhez két fontos dolgot határoztak el: egyfelől a társasági és az átalakulási törvénnyel (1988 és 1989) lehetővé tették a pártállami vagyon és a nómenklatúra (vezetői rétegek) átmentését, másfelől, fokozatosan a politikai változások, a demokratizáció élére álltak. Éltek a régi ravasz politikusi bölcselettel: ha a változásoknak nem tudsz ellenállni, állj azoknak az élére… (Pozsgay Imre e tekintetben egészen más elbírálás alá esik, mert ő valóban megértette a pártállam megszüntetésének és a demokratizációnak a fontosságát, s történelmi érdemei vannak az átmenet elindulásában.)

Persze a párt keményvonalasai (Grósz Károly, Berecz János, Fejti György) eleinte nem akarták sem a demokratizációt, sem a hatalom átadását, sem pedig Nagy Imre és mártírtársai újratemetését, azonban a „rugalmasabban” gondolkodó pártvezetők megértették velük, hogy csak így menthetik át a hatalmukat a diktatúrából a demokráciába (ami nem kis bűvészmutatvány, valljuk be).

A pártállami vezérkar tehát nem állt ellen a változásoknak, hanem amíg csak lehetett, igyekezett irányítani a folyamatokat. Ebből fakad az is, hogy az MSZMP mintegy „megengedte” az újratemetést; erről a kezdeményező Történelmi Igazságtétel Bizottság egyezett meg 1989. február 14-én az Igazságügyi Minisztériumban Borics Gyula államtitkárral. Ehelyett talán lett volna más forgatókönyv is: az ellenzék, az akkor még meglévő tömegtámogatást kihasználva, nem engedélyezteti, hanem önálló akarattal, önálló kezdeményezéssel, önállóan tartja meg az újratemetést. De nem ez történt, azon a napon a tömegek – köztük jómagam is – már csak mint nézők, mint „nagyérdemű közönség” vettek, vettünk részt egy furcsa „kiengesztelődésben” a valahai gyilkosokat védő pártállam és az áldozatokat képviselő ellenzék között. (Három nappal korábban már megkezdődtek a pártállami és az ellenzéki elit közötti kerekasztal-tárgyalások.)

A pártállam az újratemetés kapcsán azt hangoztatta, hogy legyen e nap a „nemzeti megbékélés napja”. Ma már feltehetjük a kérdést: valójában mit is ünneplünk ezen a napon? A pártállami és az ellenzéki elit (mínusz Orbán Viktor és a Fidesz) furcsa kézfogójának napját? Azt a napot, amikor Nagy Imréék koporsóinál ott álltak a pártállam vezetői is? Azt a napot, amelyet – ezt ma már tényszerűen tudjuk – a kommunista titkos ügynökök felügyelték az első pillanattól az utolsóig, s az erőszakszervezetek fel voltak készülve az esetleges beavatkozásra is? Szóval: mit is szimbolizált valójában ez a nap?

Csak emlékeztetnék rá: e „nagy” nap létrejötte, szimbolikus üzenete ellen már akkor tiltakozott többek között az Inconnu csoport (fel is oszlottak később) és például Krassó György. Olcsó megalkuvástól tartottak, s attól, hogy a pártállami elit a rendszerváltást és 1956-ot is ki akarja sajátítani magának, megadva ezzel a magyar átmenet fő vonulatát.

Hát ilyenre sikeredett a mi demokratikus átmenetünk, posztkommunistákkal és megalkuvásokkal…

Orbán Viktor nem véletlenül mondta a napokban, hogy 1989–1990-ben egy átmeneti rendszer jött létre, s csak 2010 hozta el a második és végleges rendszerváltást.

Vigyázó szemeinket inkább helyezzük át 1991. június 19-ére: ekkor hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona, Silov altábornagy, s ekkor valóban függetlenek lettünk.

Fricz Tanás - mno.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Egészség (50) Tereb (142) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Heti lámpás (260) Mozaik (83) Gasztronómia (539) Autómánia (61) Szépségápolás (15) Nagyvilág (1465) Jobbegyenes (2436) Irodalmi kávéház (514) Belföld (8) Titkok és talányok (12) Mozi világ (440) Sport (729) Politika (1581) Vetítő (30) Gazdaság (667) Kultúra (6) Rejtőzködő magyarország (168) Mondom a magamét (6356) Történelem (15) Flag gondolja (33) Életmód (1)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>