Mi közünk van hozzájuk?… És így tovább. Kérdések hosszú sora, válasz nélkül. Még rosszabb a helyzet, mert már kérdések sincsenek, ezeket is úgy kellett előkaparni.

Az Európai Uniótól keletre nincs élet, vagy ha van, az nem érdekes – körülbelül ez a mai közfelfogás, melynek alapjául a keleti típusú – bár nyugati gyökerű – kommunizmusba való jogos és indokolt beleundorodás szolgált, azonban e gyakorlat mára azt eredményezte, hogy az uniós polgár számára a világ valahol Magyarország és Lengyelország keleti határainál véget ér. Ami azon túl van, az az űr, vagy jobb esetben (középiskolai érettségi) valami halvány és elnagyolt kép a fentebb említett országokról. A még műveltebbeknek talán bejön Szijjártó Péter, aki Orbán Viktor miniszterelnök megbízásából menetrendszerűen utazik Keletre kapcsolatokat építeni, mert ez fontos üzleti vállalkozás.

A nyugati létforma és a liberális demokráciák elsöprő diadala átalakította az európai ember gondolkodását: egyfelől felszabadította a félelmek és megkötöttségek, a komplexusok gyötrelmei alól, ami a volt kelet-európai blokk lakóinak életét tönkretette, ugyanakkor leszűkítette világlátását egy szűk térségre, a szép Európai Unióra, s gondolkodási mechanizmusát is ebbe az irányba terelte. Rendkívül precíz, árnyalt és szórakoztató képet lehet rajzolni az uniós polgár életformájáról, sajátosan euroatlanti, vagyis amerikás mintájú életviteléről, értékrendjéről, de ugyanilyen hosszan lehetne beszélni e létforma s a benne élő ember válságáról, beszűkülésének drámai következményeiről, durván szólva, Európa aggasztó ütemű mesz­ti­ci­zá­ló­dá­sá­ról, ahogy a beáramló, mind nagyobb idegen populáció tömegénél fogva már nem képes beolvadni, azonban eredeti identitását, otthonát elveszítvén egy torz identitást épít ki magának, egy rontott kultúrát, ami a vidám kis európai ember kényelmes életét egyre nagyobb mértékben fenyegeti.

Mivel nincs információnk a közvetlen szomszédunkban lévő világról, az a tévhit erősödik meg bennünk, hogy lényegében véve nincs ott semmi, legföljebb valamilyen vegetáció, ahogy Karinthy mondaná, a vanás. Vannak ott emberek, akik csak úgy vannak. Mivel mi semmit nem tudunk róluk, nyilvánvalóan nincs ott semmi érdekes, amit tudnunk kellene. Terra incognita. Nem kicsi terület. Körülbelül hatszor akkora, mint az egész általunk átlátott világ, és körülbelül hatszor annyian élnek benne. Hiába. Mi nem veszünk róla tudomást.

Láttunk az elmúlt években mondjuk egy orosz filmet? Vagy egy litvánt, egy örményt, egy kazahot, egy grúzt? El lehet képzelni józan ésszel, hogy a világ tőlünk keletre eső végtelen térségeiben, ahol Csehov, Gogol, Muszorgszkij, Chagall vagy éppen Rusztaveli népei élnek, hogy az elmúlt negyedszázadban e népek nem voltak képesek egyetlen, legalább Bruce Willishez vagy Conchita Wursthoz mérhető kulturális hőst kiállítani?

Az ukrajnai válság hirtelen közel hozta ezt az elfelejtett, ismeretlen világot. Az aggasztóan egyoldalú európai média azonban e válságnak csupán az amerikanizált változatát engedi látni, amit az Európai Boldog Barakkban látni szabad és látni kell. Pedig Európa egységes, és valahol nagyon messze, az Urál hegység láncainál ér véget.

Bencsik András

Demokrata, 2014/24. szám, június 11.

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>